Delfintánc

  Nekem van a legcsodálatosabb barátnőm a világon! Nem egyszerűen elhívott élményfestésre, hanem konkrétan megajándékozott vele 💚  Rólam tudni kell, hogy sok tehetségem között nem szerepel a képzőművészet. Ehhez képest évek óta járok egy fantasztikus helyre, ahol alkotói-önismereti foglalkozások vannak. Azért is szeretem nagyon, mert itt nem a művészi teljesítmény, hanem a szabad önkifejezés a lényeg. Bár többször megkaptam a társaimtól, hogy az alkotásaim gyermetegek, elfogadom, hiszen sok éve őszintén bevallottam magamnak, hogy a rajzkészségem egy átlagos óvodás szintjén áll, nem beszélve arról, hogy a gyermeki részem igen erős, amit én már inkább előnynek érzek.   Amikor a barátnőm megmutatta legutóbbi alkotását, leesett az állam, és azonnal eldöntöttem magamban, hogy ilyenre én képtelen lennék. Aztán mondta, hogy indián téma lesz a következő, lenne-e kedvem vele tartani. Jaj, Ivett nagyon szeret mindent, ami indián! De én nem vagyok ilyen helyre való, na! Aztán ...

  Gyerekkorom óta különleges kötődésem van a Holdhoz. Volt egy egyszerű kis távcsövem, emlékszem, milyen lelkesen vizsgáltam vele. Különösen telihold idején volt izgalmas, ahogy még a kráterek is látszódtak. Szabad szemmel is sokat bámultam. Talán ez is az elvágyódásom része volt: bárhol szívesebben éltem volna, mint a családom poklában. (A csillagokat is imádom amúgy. Sokáig mély meggyőződésem volt, hogy én valamelyik gyönyörű, fényes csillagon születtem, és csak valami otromba tévedés révén kerültem ide.) Aztán elszakadtam tőle-ahogy a saját bensőmtől is-, majd újra fontossá vált.   Mondják, hogy a nők jobban érzik, még a ciklusuk is igazodik a Hold változásaihoz. Na az enyém öntörvényű, soha nem igazodott semmihez 😃 A lelkem viszont csendben, feltűnés nélkül fölvette a ritmusát.   Aztán jött a "tudatosodási" korszakom, amikor görcsösen figyeltem, mikor kell elengedni, és mikor új terveket elindítani. Nem volt ezzel semmi baj, csak épp a lényeget veszítettem ...