Delfintánc

   Leakadtam a digitális témáról, ez most egy egész másfajta történet lesz. Annyit azért érdemes tudni, hogy a monitor az életem mindennapi része. Ez nem egy döbbenetes bejelentés, a történet szempontjából van csak jelentősége.   Az én kis monitorom hosszú évek óta megvan, ugyanott végzi a dolgát. Az online oktatás keretében a fiam gyakran birtokba vette a gépet, és mivel a szobámban van, és egy idő után nehezményeztem, hogy ki vagyok tiltva a saját felségterületemről (nem beszélve arról, milyen jól szórakoztam egyes órákon 😃 ), gyermekem úgy állította be a monitort, hogy ő látható legyen, én viszont semmi esetre sem.    Itt jegyzem meg, egyszer fordult elő, hogy abban a hitben voltam, épp kikapcsolt állapotban van (nem a fiam, a monitor), és elcammogtam mögötte a komódhoz az ékszereimért. Egzaltált suttogás zavart vissza és hónapokkal(!) később egy barátjánál úgy hozták fel, mint az online oktatás kirívó, extrém momentumát. Felmerül a kérdés, ki figyelt a tanárra? Költői kérdés volt

   Nagyon megérintett ez a digitális (konkrétabban okostelefon) függőség (előző írásomban részleteztem). A technikai vívmányok terén még mindig félanalfabétának számítok, az első valódi okostelefonomat a fiammal együtt szereztem meg, és ő két hét elteltével már sokkal jobban értett hozzá.   Aztán jöttek az alkalmazások, elsajátítottam egy alapszintű felhasználói tudást. Ez sajnálatos módon arra elég volt, hogy egyre többet előkapdossam a mobilomat. Sosem felejtem el: az első mélypont akkor jött el, amikor egyszer kirándulás közben(!!!) vártam a fiamra, és elővettem. Csak hogy jött-e üzi, és úgy általában mi van a Fb-on. Gyorsan hoztam egy döntést, és attól fogva csak fényképezésre vettem elő.    Most ugye üldögéltem tisztuló autómra várva, és ahogy olvastam a könyvet, elkezdtem figyelni magam, milyen gyakran érzek késztetést, hogy előkapjam a telcsit. Nem merem számszerűsíteni, az ott töltött órában hányszor történt meg. Ez a fránya dopamin rám is nagy hatással van! Feri atya példáját

   Egyik korábbi írásomban már említést tettem Pál Ferenc: Ami igazán számít című könyvéről (Anyák napja címmel olvasható). Olyan mélyen a lelkembe (illetve annak feldolgozatlan sebecskéjébe) gyalogolt, hogy már azon tűnődtem, elajándékozom. Nem tettem. És de jól tettem! 😃   Beiktatva egy Popper könyvet sikerült lehiggadnom, és újra elővettem. Nagyon sok értékes gondolat van benne (mint minden könyvében). Ma elvittem megszépülni az autómat, és mivel még fáj a térdem, a szokásos óriás séta helyett leheveredtem a műhely udvarán egy hintaszékbe és belemerültem az olvasásba.    Az okostelefonok gyerekkori használatának hatásáról írt. Szívemből szólt, és már olvasás közben eldöntöttem, hogy én is írok a témában, mert nagyon fontosnak tartom.   Az első és legfontosabb gondolat: kisgyerekként még nem tudjuk önmagunkat megnyugtatni, szükségünk van egy másik személyre (ez lenne jó esetben anyu, apu, vagy akár a nagyi). Így tanuljuk meg nagyobb korunkra, hogyan nyugtassuk meg önmagunkat. Ha ily