Delfintánc

   Az idős férfit a barátnőmnél ismertem meg. Rövid idő után világossá vált, hogy nagy ívű, fellengzős monológjaival mindenáron le akarja nyűgözni hallgatóságát. A barátnőmmel gyakorlatilag egy szót sem tudtam váltani, ha ott volt, mert egyfolytában ő beszélt. Az általános témákról rövidesen váltott a személyes élményeire. Jézus, Buddha és a Bosszúállók pedig szégyenükben elbujdokolhatnak, mert együtt nem vittek véghez annyi csodát és hőstettet, mint ő.   A másik jellegzetessége a "rátukmált gyógyítás" volt. Itt a gyógyítás szót még külön idézőjelbe kéne tennem.  Akkoriban még sokszor volt a térdeimen kinez tapasz, ő pedig mély átéléssel megfogta a kezeimet, és...nem történt semmi. Ő valószínűleg valahol máshol úgy mesélné el, hogy mérhetetlen gyógyító energiát árasztott rám. Második alkalommal ez már kifejezetten irritálóvá vált.   Klasszikus konfliktuskerülőként úgy oldottam meg a helyzetet, hogy megkérdeztem a barátnőmet, mikor szokott oda járni, és máskor mentem. Ha vélet

   A közelmúlt megélései ihlettek meg, hogy írjak erről a témáról. Az érzelmi árulásról van szó. Amikor a fiam pici volt, minden vágyam az volt, hogy harmonikus, békés környezetben neveljem fel. És ekkor satuba kerültem: a volt férjem csak akkor volt elégedett, ha csicskáztatott, megalázott, hülyére vett. Évekig tűrtem a kicsikém miatt. Elárultam magam.    Aztán a lelkem egyre inkább lázadt, és egy nap fölemeltem a szavam. A láthatás végén szokása szerint belém kötött az exem, én viszont most nem álltam lesütött szemmel, hanem először határozottan szembeszálltam vele. Persze ugatás lett belőle, de nem hagytam magam. Utána remegett kezem-lábam, de végtelenül boldog és büszke voltam...úgy 5 másodpercig. Odafordultam a kisfiamhoz, aki szomorú arccal annyit mondott: "Anya, soha többet ne veszekedjetek, mert ez nekem nagyon rossz."    Attól a perctől úgy éreztem, kegyetlen csapdába kerültem: ha nekem jó (kiállok magamért, nem hagyom, hogy bántsanak), annak az az ára, hogy a fiam s

   Múlt hét szombaton benéztem a Lurdy házba, az V. Életmód expo színhelyére. Ezer éve nem voltam családállításon, volt is egy témám, gondoltam, kihasználom a lehetőséget. Először csalódottan vettem tudomásul, hogy egy előadásra csöppentem be, majdnem ki is slisszoltam, végül nem bántam meg, hogy maradtam, sok érdekes dolog hangzott el, és az állításvezető a bevállalós nézők segítségével rögtönzött állítást csinált. Persze elsőként jelentkeztem. Senkinek nem mondta, mire állítja be. A végén meg se lepődtem, hogy egy vidám, laza, női klános szösszenetet jelenítettünk meg, négyünk közül csak ketten bőgtünk, a másik kettő sokkot kapott 😃. Igazi mazochistaként megvártam a délutáni előadást is, ahol szívfacsaró belső gyermekes történet volt. A végén meg is jegyezte viccesen az állításvezető, hogy másnap irány a Balcsi, lazítás.   Szófogadó voltam, de földrajzi okból a Dunakeszi strandon kötöttem ki. A szokásos kis beugrót választottam, amit szempillantás alatt betöltött négy kisgyerekes cs

   Szepes Máriához egészen különleges kapcsolat fűz. Mélységesen tisztelem, és képtelen vagyok elolvasni a könyveit  (A vörös oroszlán kivételével). Annak idején egy barátom vezetett be a spiritualitás világába, ő több kísérletet is tett, hogy megismertessen az írónő műveivel, de elvérzett.    Nemrég egy kedves ismerősöm felajánlotta, hogy kölcsönad egy remek könyvet, szeretni fogom. A Smaragdtáblát. Úgy döntöttem, nyitott maradok, bízva abban, hogy nemcsak az évek teltek, de a szellemi színvonalam is nőtt. Tegnap nagy lelkesedéssel kezdtem neki, és vért izzadva elolvastam 30 oldalt. Nem állítom, hogy minden mondatát értettem, de elhatároztam, hogy kicsit belelazulok, amennyi átjön, átjön.   Ma folytattam, és ahogy kínkeservesen bontogattam ki a mondanivalót a magam számára, mérhetetlen energiabefektetéssel, agysejtjeim egyenként és összességükben is merevgörcsben az erőfeszítéstől, ráadásul a felismeréseim nagy részéről kiderült, hogy máshol jóval kisebb neuronáldozat árán már hozzáfé