Bejegyzések

A monitor

Kép
   Leakadtam a digitális témáról, ez most egy egész másfajta történet lesz. Annyit azért érdemes tudni, hogy a monitor az életem mindennapi része. Ez nem egy döbbenetes bejelentés, a történet szempontjából van csak jelentősége.   Az én kis monitorom hosszú évek óta megvan, ugyanott végzi a dolgát. Az online oktatás keretében a fiam gyakran birtokba vette a gépet, és mivel a szobámban van, és egy idő után nehezményeztem, hogy ki vagyok tiltva a saját felségterületemről (nem beszélve arról, milyen jól szórakoztam egyes órákon 😃 ), gyermekem úgy állította be a monitort, hogy ő látható legyen, én viszont semmi esetre sem.    Itt jegyzem meg, egyszer fordult elő, hogy abban a hitben voltam, épp kikapcsolt állapotban van (nem a fiam, a monitor), és elcammogtam mögötte a komódhoz az ékszereimért. Egzaltált suttogás zavart vissza és hónapokkal(!) később egy barátjánál úgy hozták fel, mint az online oktatás kirívó, extrém momentumát. Felmerül a kérdés, ki figyelt a tanárra? Költői kérdés volt

Digitális diéta

Kép
   Nagyon megérintett ez a digitális (konkrétabban okostelefon) függőség (előző írásomban részleteztem). A technikai vívmányok terén még mindig félanalfabétának számítok, az első valódi okostelefonomat a fiammal együtt szereztem meg, és ő két hét elteltével már sokkal jobban értett hozzá.   Aztán jöttek az alkalmazások, elsajátítottam egy alapszintű felhasználói tudást. Ez sajnálatos módon arra elég volt, hogy egyre többet előkapdossam a mobilomat. Sosem felejtem el: az első mélypont akkor jött el, amikor egyszer kirándulás közben(!!!) vártam a fiamra, és elővettem. Csak hogy jött-e üzi, és úgy általában mi van a Fb-on. Gyorsan hoztam egy döntést, és attól fogva csak fényképezésre vettem elő.    Most ugye üldögéltem tisztuló autómra várva, és ahogy olvastam a könyvet, elkezdtem figyelni magam, milyen gyakran érzek késztetést, hogy előkapjam a telcsit. Nem merem számszerűsíteni, az ott töltött órában hányszor történt meg. Ez a fránya dopamin rám is nagy hatással van! Feri atya példáját

Figyelj rám!

Kép
   Egyik korábbi írásomban már említést tettem Pál Ferenc: Ami igazán számít című könyvéről (Anyák napja címmel olvasható). Olyan mélyen a lelkembe (illetve annak feldolgozatlan sebecskéjébe) gyalogolt, hogy már azon tűnődtem, elajándékozom. Nem tettem. És de jól tettem! 😃   Beiktatva egy Popper könyvet sikerült lehiggadnom, és újra elővettem. Nagyon sok értékes gondolat van benne (mint minden könyvében). Ma elvittem megszépülni az autómat, és mivel még fáj a térdem, a szokásos óriás séta helyett leheveredtem a műhely udvarán egy hintaszékbe és belemerültem az olvasásba.    Az okostelefonok gyerekkori használatának hatásáról írt. Szívemből szólt, és már olvasás közben eldöntöttem, hogy én is írok a témában, mert nagyon fontosnak tartom.   Az első és legfontosabb gondolat: kisgyerekként még nem tudjuk önmagunkat megnyugtatni, szükségünk van egy másik személyre (ez lenne jó esetben anyu, apu, vagy akár a nagyi). Így tanuljuk meg nagyobb korunkra, hogyan nyugtassuk meg önmagunkat. Ha ily

Hétvégi barangolások

Kép
   Hirtelen felindulásból meglátogattuk pünkösdkor a Jeli Arborétumot. Pár éve már bakancslistás hely volt, de valahogy mindig elmaradt. A történethez hozzátartozik, hogy pár hónapja egész súlyos térdsérülést sikerült okoznom magamnak, hosszú ideje kínlódtam, de a gyógytornászom engedélyezte, hogy tegyek nagyobb sétát. Ő javasolta a vácrátóti arborétumot. Aztán megláttam egy cikket a rododendron virágzásról, és megszületett az új útiterv.    Általában sokat vívódom, de ha kirándulásról van szó, félelmetes gyorsasággal döntök. Mivel elég messze van tőlünk, rögtön több naposra duzzasztottam a programot. És ha már több napra megyünk, érdemes a környéket is megnézni. Na ennyit a visszafogott sétáról.   Szombaton indultunk, felszerelkezve a Déli-Bakony térképével. Városlődön álltunk meg. Kicsit elveszett voltam, merre van a jelzés, egy helyi illetőségű úr jött oda és útba igazított. Majd megjegyezte:"Aztán vigyázzanak a szarvasokkal meg a vaddisznókkal!" Meghökkentem és visszakérd

A szeretet ereje

Kép
   Nem a legütősebb cím, elismerem, de erről akarok írni. A cikk alapján, ami megihletett, először "A ketrecbe zárt fiú" címmel kacérkodtam, de amióta konstatáltam, hogy második legolvasottabb írásom az "Yvette meghalt" , vagyis sokkal több embert mozgatott meg feltételezett halálom, mint mélyenszántó gondolataim, úgy döntöttem, inkább írok annak a kemény magnak, akik a tartalmat értékelik, mint azoknak, akik egy borzongást sejtető címre ugranak. Az utóbbiaktól elnézést kérek, hogy még mindig élek 😃   Szóval olvastam egy nagyon jó pszichológiai cikket a gyerekkori traumák hatásáról. Számomra ez mai napig fontos és érzékeny téma, úgy gondolom, nem lehet túl sokat foglalkozni vele, mert a felnőttkori nehézségeink, kudarcaink ott vannak megalapozva.   Az írás kiemeli, milyen fontos az ilyen gyerekeknél, hogy biztonságos, szeretetteljes közegbe kerüljenek. "A leghatékonyabb terápia maga a szeretet." Milyen egyszerűen hangzik. És mégis milyen könnyen megfeledk

A megállíthatatlan ügyintéző

Kép
     Szerény személyem a címben szereplő, ügyeit végtelen elszántsággal intéző (enyhén szőke) nő. Itt meg kell jegyeznem, ha már annyi kritikai észrevételem volt anyámmal kapcsolatban, azt a bulldogszerű, makacs kitartást, amivel véghez viszem, amit elterveztem, tőle örököltem. Pusztán annyi a különbség közöttünk, hogy ő bárkin képes átgázolni az érdekei miatt, én inkább a harcos önvédelem híve vagyok.   Elsőként a Vodafone-nál volt egy igazán sikeresnek mondható csomagújításom. Nagyon régóta vagyok náluk, szinte a megalakulásuk óta, szóval a hűségemhez nem fér kétség. A közelünkben van egy irodájuk, itt egy tündéri kis nő nagyon kedvező csomagot intézett nekünk két éve. Vidáman besétáltam, hogy egy ugyanilyet kérek. A dolgozói gárda teljesen lecserélődött, meg is lepődtem, de töretlen optimizmussal ültem le. A fiatalember rögtön azzal kezdte, hogy az a csomag megszűnt. Nem baj, akkor egy ugyanilyet kérek ugyanennyiért! Elkezdett mondani egy másik opciót, máris 1500Ft-tal följebb ugrot

Anyák napja

Kép
   Ez a nap, sőt, mondhatom, hogy ez az időszak, ami az anyák napját övezi, számomra évről évre ambivalens érzéseket hoz. A fájdalmamat és hiányomat a saját anyám kapcsán, és a boldogságomat a fiammal kapcsolatban.    Nemrég megvettem Pál Ferenc: Ami igazán számít című könyvét. Még az elején pontokba szedi az érzelmi intelligenciával rendelkező emberek jellemzőit. Rögtön a 3. pont:"A szüleikhez fűződő kapcsolatuk rendezett,de érzelmileg leváltak róluk." Na, ezen a ponton heves érzelmek ragadtak el, még fizikai tüneteket is produkáltam. Az én kapcsolatom ugyanis az az anyámmal, hogy megszakítottam minden kontaktust. Egyébként is benne voltam már az anyák napja-életérzésben, és még ez is! Tényleg akkor és csak akkor vagyok érzelmileg intelligens, ha eltűröm anyám szemétkedéseit, bűntudatkeltését és bántó megjegyzéseit???!!! Félretettem szépen a könyvet és remekül elfojtottam az indulataimat.   Aztán két napja kimentem a parkba a törzshelyemre. A kedvenc padomat elfoglalta egy i