Delfintánc

 Milyen érdekes az élet! Amikor befejeztem Lindsay C. Gibson Szülősebek című könyvét, azonnal írni akartam róla. Már le is írtam a címet, amikor leállt a monitorom.    Először arra gondoltam, egy kicsit még érlelnem kell az olvasottakat. Aztán magamhoz hívtam egy tapasztalatot, ami segített mélyebben megértenem a saját működésemet.    Ahogy haladtam a könyvvel, az a meghökkentő élményem volt, hogy üdítő olvasmány ! Azért ez nem jellemző pszichológiai, önismereti témájú könyveknél. Rám azért volt ilyen hatással, mert újra nyomtatva láttam, amit belül helyesnek éreztem, de a közhiedelem és a társadalmi elvárások elvetik. Susan Forward Mérgező szülők című könyve volt rám ilyen felszabadító hatással sok évvel ezelőtt.    Amikor nyíltan felvállaltam, hogy végleg megszakítom a kapcsolatot anyámmal, kaptam ám hideget-meleget. Kitartottam, de ahogy most kiderült, maradt bennem egy bizonytalan, bűntudatos rész. A Szülősebeket olvasva azért fogott el hihetetlenül jó érzés, mert nyomtatásban jele

   Ígértem, hát megírom. Nem kell megijedni, nem váltok szépészeti tanácsadásra (bár ez a hajpakolás tényleg csodákat tesz!)   Az úgy kezdődött, hogy szólt a szomszédasszonyom, kiírták, hogy nem lesz meleg víz. Ez egy vidám nyári bátorságpróba, évről évre pár napig karbantartást végeznek. Még sosem fordult elő, hogy épp akkor nyaraltunk.    Miután beszéltünk, nekem ki is ment a fejemből, aztán hétfőn szólt a fiam, hogy a konyhában nincs meleg víz. Már épp nekivetkőzve álltam a fürdőszobában, szóval áldás volt az információ. Kicsit elkámpicsorodva átállítottam magam a relaxáló munka utáni zuhanyról gyors frissítőre. Közben azzal szórakoztattam magam, hogy viking asszony nem fázik! Mert a barátnőmnek hála elkezdtük nézni a Vikingek című sorozatot, és én nagyon bele tudom élni magam a filmekbe. Vikinghez méltatlan sikoltásokkal meg is volt a gyors fürdés. Aztán jött a kedd és engem valami nagyon furcsa amnézia fogott el. A nyár elég nagy kihívás a hajamnak, igényli az extra ápolást. Taval

   Komolyan egy cuki írással készültem, megint egy rám jellemző kis történettel, amiben szerepel hideg víz és hajpakolás, meg is írom, de ez a téma most előre kéredzkedett bennem.   Belefutottam ugyanis egy Fb posztba. Két kép, felül egy idilli családi kép, anyu, apu, két mosolygós, szöszke gyerek (a fiam világosbarna, máris kezdhet aggódni, ha komolyan veszem a képet). Alul meg egy meleg felvonulás. És az volt a szájbarágós tanulság, hogy a gyereknek csak a felsőt kéne látni, a másikat nem.    Rögtön volt egy komment, ami azzal érvelt, azt sem kellene látni egy gyereknek, hogy apu alkoholista, vagy veri anyut. Ott a pont, teljesen egyetértek, de most szakadjunk el attól, mennyi perverz, aljas dolog történik  heteroszexuális szülők gyerekének a szeme láttára vagy éppen vele.   Minden korszaknak, kultúrának, vallásnak van egy ideális képe arról, milyennek kellene lenni a világnak. És aki/ami nem illik bele a képbe, pusztuljon. De legalábbis közösítsük ki, és utáljuk látványosan. Isten ó

   Rég voltam ilyen felszabadult és nyugodt, ajándék volt nekem ez a nap. Legyen nektek ajándék a története 😊   Rögtön reggel láthattam a fiamat (most az apjánál van, csak átszaladt egy elintéznivaló miatt). Pár percig a nyakába csimpaszkodtam, amit meglepően jól tűrt, aztán ment a dolgára én pedig Dunakeszi felé vettem az irányt. Az elmúlt hónapok több szempontból lehetetlenné tették, hogy ússzak, így igazi kincs most minden lehetőség.    A Dunakeszi szabadstrand első pillantásra belopta magát a szívembe gyönyörű, fákkal övezett sétányával és hangulatos napozó területeivel. Ma voltam harmadik alkalommal, így rutinosan helyezkedtem el a törzshelyemen. A strand hossza 250 méter, elsőre gondoltam is, ha teljesen jól lesz a térdem, vajon tudok-e eleget úszni? A mai nap választ adott. Ok, nem voltam túl gyors, de eleinte így is láttam, ahogy sodrással szemben lassacskán haladok. Aztán fura módon elkezdtem távolodni a parttól. Úgy érzékeltem, változik a táj, kezdtem izgulni, nehogy beleaka

  Tegnap nagy elhatározásra szántam el magam. Meg is osztottam. Aztán ma rájöttem, milyen nagy hibát követtem el.   Az úgy kezdődött, hogy írogattam sokat a Facebook-on. Sokaknak tetszett, kaptam bátorítást, hogy legyen saját blogom. Megalkottam, és nagyon örültem neki.    Majd beindítottam egy új szakmai utat, a tanácsadói-lelki segítői hivatást, és igyekeztem jól marketingelni. Könyveket olvastam, beszéltem szakértővel. Ő mondta, hogy nem kell rögtön honlap, a blog is tökéletes erre. Meg is alkottam az új fejlécet, csináltam a Fb-on is oldalt neki, büszke voltam magamra rendesen.   Aztán folytattam az írást, ahogy addig, voltak komolyabb és vidámabb témák, főleg saját megélések. A szakértőmmel beszéltem, mert...hm...mondjuk úgy, hogy nem robbant be az új hivatás, és kerestem az okát. Ő "leszúrt", hogy az írásaim sokat elárulnak rólam, de nem sokat arról, amit csinálok.(Igaza volt!) És különben is, sokszor van egyfajta kesernyés íze az írásaimnak, az embereknek viszont vatta