Delfintánc

   Erősen tipródtam, megírjam-e nyuszika és a farkas történetének a folytatását. Aztán arra jutottam, elég bátran megosztom életem részleteit, és pusztán azért, mert ez a mostani rám nézve a legkevésbé sem hízelgő, viszont legalább olyan tanulságos, mint a többi, nem ér elhallgatni.    A látszólag kerek, lezárt történet ott folytatódik, hogy pár nappal a lebukás után a munkahelyi számon keresett valaki. Pont nem tudtam felvenni, visszacsörgettem, ahogy szoktam. Állok a Spar pénztárnál, amikor csörög újra a telcsi, gyorsan felkapom. Na, majdnem rögtön el is dobtam, emberem volt az, és fogászatra kért időpontot. Annyit bírtam kinyögni, hogy sokára van. Nem baj-jött a válasz (basszus, miért nem tud ilyenkor eszembe jutni, hogy sajnos nincs?). Már nem volt visszaút, mondtam, rendelési időben hívjon vissza.   Már a rendelés elején hívott. Volt egy lemondásom pont a szabim előtt, megkapta. De ekkor elkezdődött az a hihetetlen önbecsapós agyi folyamat, aminek a végén arra jutottam: talán mégi