Delfintánc

  A parkban sétáltam, amikor jelezte a telefonom, hogy Fb aktivitásom van. Nem szokásom a természetben telefonozni, de ahogy ránéztem az általam nagyon kedvelt pszichoforyou bejegyzésére, és megláttam a kép alatt azt a mondatot, lendületből elolvastam az egész cikket. A mondat így hangzott:"Én nem bírom megadni neked, amit az élet elvett." Egy Szabó Magda regényről van szó, a Mózes egy, huszonkettőről, amit már meg is rendeltem.   Egészen érdekes tudatállapotba kerültem. Valahogy egyszerre láttam, hogyan nyomorított meg anyám azzal, hogy a saját meg nem élt késztetéseit igyekezett bennem megvalósítani, hogy a saját személyiségére akart formálni, hogy nem csak semmibe vette  a vágyaimat, de gyakorlatilag megerőszakolta  a lényemet, és ezzel együtt azt, milyen mérhetetlenül félek a fiam felnőtté válásától, mennyire igyekszem visszatuszkolni őt abba a számomra csodálatosnak megélt gyermeki állapotába, ahol én voltam a mindene.   Hálás vagyok, hogy ezt a csodálatos gyógyító pilla

  Ezzel a fogalommal jó pár éve találkoztam először, amikor a saját gyógyulásom útját jártam. Sokat elárul a hozzáállásomról, hogy amikor felfogtam, miről van szó, valahogy így reagáltam:"Ami szar, az szar, bármilyen keretbe teszem!" Nem állítom, hogy megkönnyítettem a terapeutám dolgát 😆      Sok év után most egy nehezebb élethelyzetbe kerültem, és aktiválódott  a "minden úgy szörnyű, ahogy van, az egész életem egy óriási kudarc" attitűdöm. Arra azért büszke vagyok, hogy ha szenvedni akarok, mindent beleadok 😃   És akkor a Facebook, mint valami jótündér, elkezdett nagy lelkesedéssel emlékeket elém dobálni. Minden áldott reggel. A 7 éves, tündéri, mosolygós kisfiamról, a gyönyörű sípályáról, ahol ezerrel vigyorgok (kifejezetten nem a kudarc és a szenvedés sugárzik az arcomról), meseszép tájról, ahol jártunk. Mindezt abból az időszakból, amiből én csak a fájdalomra, harcra, félelemre emlékeztem.   És akkor megértettem: ami szörnyű volt az életemben, az szörnyű volt