Meddig mész el?

  A parkban sétáltam, amikor jelezte a telefonom, hogy Fb aktivitásom van. Nem szokásom a természetben telefonozni, de ahogy ránéztem az általam nagyon kedvelt pszichoforyou bejegyzésére, és megláttam a kép alatt azt a mondatot, lendületből elolvastam az egész cikket. A mondat így hangzott:"Én nem bírom megadni neked, amit az élet elvett." Egy Szabó Magda regényről van szó, a Mózes egy, huszonkettőről, amit már meg is rendeltem.

  Egészen érdekes tudatállapotba kerültem. Valahogy egyszerre láttam, hogyan nyomorított meg anyám azzal, hogy a saját meg nem élt késztetéseit igyekezett bennem megvalósítani, hogy a saját személyiségére akart formálni, hogy nem csak semmibe vette  a vágyaimat, de gyakorlatilag megerőszakolta  a lényemet, és ezzel együtt azt, milyen mérhetetlenül félek a fiam felnőtté válásától, mennyire igyekszem visszatuszkolni őt abba a számomra csodálatosnak megélt gyermeki állapotába, ahol én voltam a mindene.

  Hálás vagyok, hogy ezt a csodálatos gyógyító pillanatot a természet támogató ölelésében élhettem meg. A generációs sebek legtökéletesebb gyógyítása ugyanis az, ha te tudod másképp csinálni. Ha szembe mersz nézni a múltaddal, a veszteségeiddel, elgyászolod őket, és aztán veszel egy mély levegőt, és egy sokkal szebb, egészségesebb örökséget adsz tovább. 

  Bennem valahogy ma született meg a döntés: engedem felnőni a fiamat. És ha valaki azt gondolná, ez a beleegyezésem nélkül is megtörténik, mélységesen téved. Biológiailag természetesen nincs beleszólásom, de lelkileg mérhetetlen károkat okozhat, ha nem támogatom ezt a folyamatot vagy esetleg még nehezítem is. 

  Akit megérintett a téma, bátran javaslom, hogy olvassa el a könyvet. De már az is elég, ha hozzám hasonlóan megáll egy kicsit, és feltesz magának olyan kérdéseket: Meddig megyek el, hogy megfeleljek az anyám/apám elvárásainak? Ki lennék, mit tennék, hogyan élnék, ha nem kötne gúzsba a szüleim felé érzett kötelességtudat?  Mennyire ismerem a saját gyermeke(i)met? El tudom-e fogadni őket olyannak, amilyenek?

  És ide kívánkozik Bert Hellinger csodálatos megfogalmazása:"A családi rendszert egy valami gyógyítja: ha az utódok mernek boldogok lenni." Aki elég bátor, itt felteheti azt a kérdést: Meddig merek elmenni, hogy a boldog önmagammá váljak?