Karácsonyi csoda

  Azt mondják, hogy a csoda sokszor csendben, szinte észrevétlenül lép az ember életébe. Ez nem ilyen volt...

 Amióta a fiam elköltözött, a karácsonyok a túlélés próbái lettek. A tavalyi volt az első, amikor nem láttam, nem is beszéltem vele. Erős nő vagyok, összeszorítottam a fogam, és egy könnycsepp nélkül végig csináltam. Aztán különösebb felhajtás nélkül összeomlottam. Majd felálltam, ahogy mindig.

 Ez az év nem volt kispályás, ahogy beszélgettem emberekkel, egyikünknek sem. Próbák, törések, lezárások, nagy elengedések mindenütt. Engem nagyon szeret a jóisten, mert egész eddigi életem legnagyobb kihívása elé állított. Majd kaptam rá nehezítést. Dünnyögtem, morogtam, aztán már üvöltöttem is kínomban. Úgy éreztem, nem tanulok, nem fejlődöm, csak árral szemben úszom, miközben gonosz vízi lények rángatják lefele a lábam.

 Akiről azt hittem, segíteni jött, csak kegyetlenül feltépte gyógyultnak hitt sebemet. Kiszálltam, lezártam, ahogy azt már szépen megtanultam, de kínzó, szűnni nem akaró fájdalmas érzés rángatta vissza a figyelmemet és zabálta az energiámat. A testem is sikított: baj van. Én őrült módra próbáltam minden általam ismert módszerrel oldani, tisztítani, gyógyítani magam, sikertelenül. 

 Jött egy felszabadulás, könnyebb érzés, másfél hétig azt hittem, jól vagyok. Á dehogy, csak pihenőt kaptam. Újra indult a móka, én pedig már vad dühvel estem a saját lelkemnek, keresve az okot. Jól elbújt.

 Közben kiválasztottam az idei karácsonyfát. Ezt azért elmesélem, mert abszolút rám jellemző történet. Szóval elmentem, és már előre eldöntöttem, hogy most kisebb fa lesz. Nem az az egészen apró, elvégre nem bonsai fenyőt akarok, csak olyan kis aranyos-formásat. Találtam egyet, és már rutinosan a törzsét vizslattam, mert ott már sajnos nem segítenek befaragni: szép vékony volt. Szemre simán befért a tartóba, ennek annyira megörültem, hogy meg se néztem alaposan, rávágtam, hogy jó lesz.

 Hazahoztam, és kibontottam. Akkor szembesültem vele, hogy ez egy különleges fa. És ez most úgy értendő, mint amikor szülői értekezlet előtt az anyák pletykálnak, és egyikük bedobja, hogy Pistike, az új osztálytárs különleges kisfiú, és akkor mindenki tudja, hogy ez azt jelenti, hogy Pistike egy oxigénhiányosan született gorilla értelmi szintjét súrolja. Szóval ez egy olyan fa, aminek nincs előnyös oldala (többször körbe forgattam), mindenfelől bájosan szabálytalan, az egyik ágát valószínűleg levágták, ott nézelődik egy csonkocska. Mi tagadás, először sokkot kaptam. Vad elszántsággal kezdtem díszíteni, ez gyönyörűen kiemelte az egyediségét (erre most hadd ne írjak hasonlatot). Kicsit elkeseredtem. Aztán a látványosan hiányzó ág miatt vidáman előkopaszkodó törzsre tettem egy díszt, egyik kedvencemet. Akkor bukott ki belőlem: ez a fa olyan, mint az én kis lelkem. Sebzett, szabálytalan, a szívét nem védik tüskés ágak, könnyen sérül-és pont így szeretnivalóan bájos. Akkor megnyugodtam.

 A Fény születését sírással üdvözöltem, bennem ekkor volt legnagyobb a sötétség. A fene se tudja, talán éppen ez a megadás hozta el a fordulatot. Másnap érthetetlen mód vidáman ébredtem. Azt már korábban elhatároztam, hogy idén nem játszom el a hős amazont, nem leszek görcsösen jókedvű. Erre spontán az lettem! 

 Már csak azzal a fránya sóvárgó, kínzó érzéssel nem bírtam el. Ma reggel végeztem egy ultrarövid önismereti szeánszot. Tudati rész pipa (miután ezt már legalább húszszor megtettem, ez azért nem volt nagy meglepetés). Ok, Ivett, nézzünk rá az érzésre. Varázskérdés: mikor éreztél ilyet? 

 Ja, és így legyen ötösöm a lottón, amennyire biztos, hogy minden lelki nyavalyám az anyukámhoz köthető. Felé fordultam évtizedekig sóvárgó, reményteli, önpusztító erőfeszítéssel, hogy ha elég kitartó leszek, és minden erőmet beleadom, egyszer majd szeretni fog egy kicsit. 

 Nem fog. Ezt amúgy már tudom pár éve. Szóval még nem végeztem teljesen. De már sokkal jobban voltam, és kisütött a napocska is. Ugráltam örömömben, hogy végre rájöttem, mi a gyökere a mostani kínlódásomnak. Akkor eszembe jutott, amit szintén kimondtam régebben: én már nem az anyámmal harcolok, hanem a hatásával. 

 És ekkor született meg bennem a csodálatos felismerés: ide nem terápia, oldás, mantra, szívcsakra nyitás kell. A kulcsszó: fókuszváltás. Még emlékszem, milyen végtelen megkönnyebbülést és nyugalmat hozott, amikor kimondtam, hogy soha nem fog szeretni, mert képtelen normális emberi érzésekre, és abbahagytam az értelmetlen várakozást. De a minta, amit belém égetett a viselkedésével, még aktiválódik. A megoldás ugyanaz. 

 Ahelyett, hogy ott várnék a szeretetre, ahol nincs, oda fordulok, ahonnan szabadon áramlik. És az egész napomat átjárta a könnyedség és a vidámság 💚 Nem szűnt meg teljesen a rossz érzés, de már elveszítette fölöttem démoni hatalmát. Tudom, hogy értem van itt, emlékeztet arra, hogy a szeretetet nem kell kiérdemelni, nem kell harcolni érte, még ha erről szólt is az egész gyerekkorom.

 Megtanít arra, hogy nem kell anyám szemével magamra néznem. Láthatom magam azok tekintetével, akik elfogadnak és szeretnek, mert...csak. 

  Boldog Karácsonyt! 🌲Nekem már az 😊