Delfintánc

               Előző írásomban elmeséltem, hogy jártam a cuki nagymamának álcázott energiavámpírral. Utána rám írt egy kedves ismerősöm, hogy beszélgessünk, és majd akar valamit hozzáfűzni az írásomhoz.   Érdekes volt, mert nehézkesen indult a dolog, a telefonom ugyanis lenémított. Átültem a géphez, ott már tudtunk beszélni. Elmeséltem kezem-lábam sorsát, aztán rákérdeztem, mit akart mondani az írásomról. Meglepett, mert azt kérdezte, miért akartam én segíteni ennek a néninek. Azt feleltem, megsajnáltam, ahogy előadta az ő nagy magányát, a férje halálát, és a családja hiányát. Mert ő az írásomból úgy vette ki, hogy én elvártam, hogy ez a néni foglalkozzon velem. Vad védekezésbe kezdtem, igazából nagyon felháborodtam ezen. A beszélgetésünk után higgadtan végiggondoltam az egészet. Értettem én, mit akart az ismerősöm kihozni az egészből: ha én segítséget ajánlok, az legyen önzetlen. Ebben teljesen igaza van.   És itt volt nagyon fontos nem belecsúsznom sem a bűntudatba, sem a haragba. Sz

  Indításnak következzék egy természettudományi érdekesség: amikor intuitív módon megérkezett mostani írásom címe, nem tudtam volna pontosan megmondani, miért az imádkozó sáskára esett a választásom. Utánanéztem, és rögtön az elején megtudtam, hogy nem a valódi sáskákkal van rokonságban, hanem a csótányokkal és a termeszekkel. Cím marad 😃   Az úgy kezdődött, hogy pár hete a parkban sétáltam. Illetve sétáltam volna, de ahogy beértem, pár lépéssel később egy idős hölgy jött szembe, és kedvesen megdicsérte a kabátomat. Aznap ő volt a negyedik (tényleg gyönyörű az a kabát!), bezsebeltem az újabb sikert. Szóba elegyedett velem. Nagyon gyorsan megtudtam, hogy ő megözvegyült, kiköltözött Gödöllőre, ahol nagyon magányos, az emberek meg olyan elutasítók. De én nagyon kedves vagyok! Mesélt a gyönyörű életéről, a csodálatos családjáról, gyerekekről, unokákról, akik olyan messze vannak. Megsajnáltam szegényt, mondtam, én szívesen beszélgetek vele, akár sétálhatunk néha egyet a parkban, meg is adt

    Régi hűséges olvasóim tudják, hogy nemrég névváltoztatásra szántam el magam. Kis lépés a nevemnek, nagy lépés a lelkemnek-így foglalhatnám össze. Annyi történt ugyanis, hogy a keresztnevem végén lévő (számomra érthetelen és fölösleges) 'a' betűtől megváltam.    A türelem próbája volt ez számomra. Ha már évtizedekig fontolgattam a döntést, most legyen meg azonnal! Nem lett. Már az intézkedés megkezdésére is heteket kellett várnom. Aztán csak teljes eljárás keretében lehetett elbírálni (ne kérdezzétek, mi az, lényegileg: hosszabb ideig tartott). Aztán a drága szülővárosom anyakönyvi hivatalát is meg kellett járnia, ahol iktatták, visszaküldték. Néhány hónap, és már el is indulhattam az iratcserére.   Gyakorlati érzékemet újból megcsillogtatva megkértem a könyvelőmet, hogy foglaljon nekem időpontot (ha tehettem volna, el is küldöm magam helyett!). Ő rutinosan kettőt is foglalt, hogy mindent egyszerre el tudjak intézni.    Az utolsó pillanatban vágtattam be, és áttörtettem az e

                                   Úgy kezdődött, hogy eldugult a zuhanytálca lefolyója. Ez még nálam sem tartozik a krízis témakörébe, ügyesen-nagylányosan elővettem a lefolyócső tisztítót. Nem használt. Másodikra még rosszabb lett a helyzet, már nem egyszerűen lassabban ment le, hanem visszafele bugyogott. Utólag jöttem rá, ebben némi szerepe lehetett annak, hogy pár hete olyan szert vettem, ami tavaly februárban lejárt. Gratula nekem, hogy nem néztem meg a szavatosságot, és a boltnak, hogy egy éve lejárt terméket forgalmaz.Na ekkor hirdettem ki a háztartási krízisállapotot!   És mit tesz az ember krízis esetén? Hát hívja a kríziselhárító egységet! Ezt az én életemben Tündérmama testesíti meg. Végtelen tapasztalata és gyakorlati érzéke teszi alkalmassá a tisztségre. Ahogy vázoltam a telefonban a helyzetet, azonnal záporozta a kérdéseket: Szódabikarbónám van? Ecetem? Vécépumpám? Háromból egyre vágtam rá az igent, de biztosítottam, hogy megyek boltba és beszerzem, ami kell. Hagyjad!-fe