Cukimami, az imádkozó sáska

  Indításnak következzék egy természettudományi érdekesség: amikor intuitív módon megérkezett mostani írásom címe, nem tudtam volna pontosan megmondani, miért az imádkozó sáskára esett a választásom. Utánanéztem, és rögtön az elején megtudtam, hogy nem a valódi sáskákkal van rokonságban, hanem a csótányokkal és a termeszekkel. Cím marad 😃

  Az úgy kezdődött, hogy pár hete a parkban sétáltam. Illetve sétáltam volna, de ahogy beértem, pár lépéssel később egy idős hölgy jött szembe, és kedvesen megdicsérte a kabátomat. Aznap ő volt a negyedik (tényleg gyönyörű az a kabát!), bezsebeltem az újabb sikert. Szóba elegyedett velem. Nagyon gyorsan megtudtam, hogy ő megözvegyült, kiköltözött Gödöllőre, ahol nagyon magányos, az emberek meg olyan elutasítók. De én nagyon kedves vagyok! Mesélt a gyönyörű életéről, a csodálatos családjáról, gyerekekről, unokákról, akik olyan messze vannak. Megsajnáltam szegényt, mondtam, én szívesen beszélgetek vele, akár sétálhatunk néha egyet a parkban, meg is adtam a számomat. Közölte, hogy olyan szép a mi barátságunk (ezen azért meglepődtem kicsit), és olyan vagyok neki, mintha a fogadott lánya lennék. Hú, de gyorsan megkedvelt! Ekkor már egy icipici, halk vészcsengő megszólalt bennem. 

  Ezután lett egy ínhüvelygyulladásom, a térdem is megfájdult, el is feledkeztem róla. Amikor eszembe jutott, még enyhe bűntudatom is volt, szegény azt hiszi, nem törődöm vele. Felhívtam, rengeteget beszélt, akkor már szidta a csodálatos gyerekeit. Felháborodva mesélte, hogy a fia beállított valamit a tévén, és leírta, hogy kell kezelni, pedig ő nem akarta! Nem értettem a problémáját, annyit feleltem, szerintem csak segíteni akart. És a menye is olyan gonosz. Hova lett az a gyönyörű család?-gondoltam magamban.

  Pár napra rá ő hívott, épp egy olyan lélektani pillanatban, amikor nagyon kiborított egy betegem, jó lett volna megosztani. Úgy kezdte, hogy nagyon szeretne elmesélni valamit, és arra is kíváncsi, mi van velem. Udvariasan megkérdeztem, mit szeretne, az egyik unokájáról mesélt egy kedves sztorit. Aztán megint jöttek a panaszok. Egy darabig hallgattam, aztán úgy voltam vele, ha már fogadott anyám, adhatna egy kis lelki támaszt. Belevágtam a történetembe, de azon a ponton, hogy fogorvos vagyok, félbeszakított, és elmesélte, neki milyen rossz tapasztalata volt a fogorvosával, és majd szeretne hozzám jönni. De már nem is zavar tovább, és letette. Az anyád úristenit! A félórás beszélgetésbe már nem fértem bele, aztán tök udvariasan lerázott. 

  Következő este újra hívott. Nem vettem fel, de másnap délelőtt visszahívtam. "Szia! Nekem olyan rossz napom van, nem is tudom, mit csináljak!" Erős kezdés, öreglány. Ekkorra már a szimpátiám nagy része elpárolgott, viszont kihívást láttam a helyzetben. Én ugyanis régebben sokáig hagytam, hogy szívják a véremet, ha viszont elértem a határt, igen nyers tudtam lenni. Most eldöntöttem, ez az utolsó esélye, hogy bebizonyítsa, képes-e normális emberi kommunikációra, vagy csak kell neki valaki, akire rázúdíthatja a gondjait. Elkezdett nyarvogni, hogy ő olyan egyedül van, a fia szerint kezd demens lenni (szerintem csak fárasztó és kellemetlen), mint orvos, mit javaslok. Tömesd be a bal felső kettesedet, b...meg! Mit javaslok...De emberére talált, mert elkezdtem sorolni a javaslataimat. Költözzön valamelyik gyerekéhez. Ő nem akar! Akkor keressen egy minőségi idősek otthonát. Oda ő nem megy, mert onnan többet nem jön ki. (Az mindenkinek áldás lenne, kivéve az ápolókat...). Neki csak kéne valaki, akivel délelőttönként tud sétálni. Megéreztem a csapdát (amikor először beszélgettünk,mondtam, hogy inkább délelőttönként érek rá), és ösztönösen semmit nem reagáltam. Arról kezdtem beszélni, tekintse kihívásnak, hogy egyedül jön-megy, biztosan nagy csapás a férje elvesztése, de legyen ez egy kaland, hogy egyedül sétál! De ő eltervezte, hogy kirándul a Gödöllői-dombságban, van térképe is, oda már csak nem indulhat egyedül! 

  Amikor azzal folytatta, mennyire megbántotta a 6(!) éves unokája, mert vitt neki valami feladatot, hogy csinálja meg, és ő nem tudta, de majd kirak egy "pázlét" (puzzle), és megmutatja neki, hogy ő ebben jobb, nagyjából egyszerre jutott eszembe, hogy mi lehet az a 6 éveseknek való feladat, ami meghaladta a képességeit (de nem röhögtem bele a telefonba), és ki az a nagymama, aki le akarja alázni a saját unokáját?

  Aztán kikottyantotta, hogy előző nap volt fönt nála a barátnője, hozott rétest is. Lecsaptam, mint a vércse: ugye, hogy nincs egyedül! Hát vannak körülötte emberek. A gyerekei milyen messze laknak? Van az a torony... Kiderült, hogy két fia Gödöllőn él. Itt visszautalnék az első beszélgetésünkre, amikor megható Csizmás Kandúr tekintettel keltett bennem együttérzést és sajnálatot, hogy ő távol került a családjától a kiköltözéssel...ránéztem a telefonomra: 20 percet vett el az életemből és a tarifámból. Ennyi bőven elég lesz. Gyorsan a szavába vágtam, hogy mennem kell. Akkor szabadkozni kezdett, hogy ő rám zúdította gondját, baját, de ő nem ilyen! 

  Délután már kétszer hívott. Nem vettem fel. És nem hívom vissza.