Írtam egy könyvet!

  Én direkt. Ezt a kis poént a magyar mozifilmek kedvelőinek csempésztem ide, rögtön az elejére 😀 

Régóta szenvedélyem az írás. Mivel gyerekkoromban rendszeresen belém fojtották a szót, megtanultam engedelmesen hallgatni. Mai napig nehezen beszélek számomra fontos érzelmi dolgokról. Írni viszont tudok, ott szabaddá válok.

 Óvatosan indítottam, naplóírással. Sok évig segített, hogy valahol őszinte lehessek, legalább saját magammal.

 Aztán jött a Facebook. Életem legsötétebb időszakában kezdtem. Ki akartam üvölteni a fájdalmamat, a haragomat, és igen, akkor már fontos volt, hogy mások is meghalljanak. A gyógyulásom részeként megjelent egy új stílus, aki valójában vagyok, tele humorral és öniróniával, a mindennapjaim történetei.

 És megszületett ez a blog! Egy írónő javaslatára vágtam bele, itt már hosszabb esszék is születtek. Megmaradt a személyes hangvétel, és az életem fordulatait tükröző hol vidám, hogy sötét, fájdalommal teli írások.

 Valójában évek óta kacérkodtam azzal, hogy írok egy könyvet. Először egy világot rengető önéletrajzi műben gondolkodtam. Az első mű három és fél oldalas lett. A második húsz. Harmadjára nagyon komolyan vettem magam, és kínzó részletességgel merültem bele múltam gyötrelmes mélységébe. Nem tűnt fel, hogy egyre rosszabbul vagyok, míg egyik reggel elszállt, amit aznap írtam.

  Tudtam ám, hogy ez egy jel. Belegondoltam: én egyre jobban ki vagyok borulva. A hatás, amit ki tudok váltani, hogy aki olvassa, elmegy a maradék életkedve és keres egy kötelet. Akkor letettem egy időre erről az álomról.

 Aztán jött egy olyan fordulat az életemben, ami minden addiginál erősebben földre küldött. Én az a fajta vagyok, aki sokáig tud szenvedni, keseregni, de ha olyan erős csapás ér, amitől mások összeomlanak, én pont akkor bömbölök egy nagyot, és elrugaszkodom. Mint a főnix. Jó, a főnix nem bömböl közben. Én igen 😃

 A fiam felnőtt és ezt úgy ünnepelte meg, hogy kizárt az életéből. Feltépte a mellkasomat, és a szívem eleven sebként lüktetett tovább. És akkor odaültem a géphez, és elkezdtem írni. Már tudtam, miről akarok. Nem magáról a fájdalomról, a veszteségről, a bántalmazások kegyetlen, felnőttkorra átnyúló hatásáról. Nem magamról. Az útról, amit bejár, aki elég bátor, hogy szembenézzen gyerekkora fájdalmával, és elég kitartó, hogy gyógyítsa magát.

 Írtam egy gyógyító könyvet. Regényt egy fiatal nőről, aki bántalmazó anya mellett nőtt föl, és felnőttként cipelte tovább a terhét. Aztán hozott egy döntést: önmagát és a gyógyulás útját választotta. 

 Természetesen, mint minden író, felhasználtam a személyes tapasztalataimat, de ez a regény túlnőtt rajtam, szabadon szárnyalva vitt engem is egy gyógyító utazásra. 

 Bízom benne, hogy megtalálja azokat, akik erőt, reményt, kitartást és inspirációt tudnak meríteni belőle. Mert sokan vagyunk. És az utunk egyedi és mégis egyetemes.

 Azzal a mondattal zárom ezt a bejegyzést, amivel a könyvemet.

Tisztelet a túlélőknek, kitartás a gyógyuláshoz!