Delfintánc

  Ismét egy erőteljes saját tapasztalat indított arra, hogy írjak a témáról. Már korábban beszéltem arról, hogy egy izgalmas mutáció történt annak hatására, hogy közismertté vált maga a narcizmus fogalma. Valójában elismeréssel adózom, mert zseniális húzás: a narcisztikusok előszeretettel dobálják a másikra konfliktus esetén, hogy ő a narcisztikus. És ez azért kiváló taktika, mert eleve alacsony önértékelésű, gyenge önbizalmú ember esik könnyen a csapdájukba. Ezzel kapcsolatban a legegyszerűbb, legtisztább és megnyugtató válasz: ha egyáltalán felmerül benned a gondolat, ha van önreflexiód, akkor biztos nem vagy az. Lehetnek vonásaid? Igen. Ahogy a földkerekség minden egyes lakójának.   Amiről most szeretnék írni, az egy másik szemszög. Én magam akkor találkoztam ezzel a fogalommal, amikor már túl voltam a saját nagy háborúmon és rengeteget gyógyultam. Emlékszem az érzésre, ahogy elolvastam a cikket, és már a felénél felhördültem: pontosan leírja az exemmel való kapcsolato...

  Ha valaki hallja a szexuális abúzus fogalmát, leginkább a nemi erőszakkal azonosítja. Ez is hasonló tabu, mint a családon belüli erőszak. Bűnös, szégyenletes, és leginkább az szégyellje magát és hallgasson, akivel megtörténik!  Én ezt is másképp gondolom. Az első ember, aki visszaélt a testemmel, az anyám volt. Nem erőszakolt meg, nem okozott fájdalmat. Mindössze játszott a testemmel, és élvezte a belőlem kiváltott hatást. Nagyon kicsi voltam, fel sem fogtam, mi történik velem. Aztán sok évvel később visszatérő rémálmok segítettek kioldani a traumát.   Narcisztikus szülő gyermekeként semmilyen egészséges énhatárom nem volt, azt sem tudtam, hogy szabad nemet mondanom arra, ami nekem rossz. Ebből adódhatott, hogy az első szexuális partneremnek mindent eltűrtem. Mivel rám förmedt, ha szóltam, hogy fáj, amit csinál, igyekeztem elviselni. Megtettem, amit elvárt tőlem, még ha közben hányingerem lett, vagy visszafogottan öklendeztem is.   Azt hittem, ez a szex. ...