A szexuális abúzusról

  Ha valaki hallja a szexuális abúzus fogalmát, leginkább a nemi erőszakkal azonosítja. Ez is hasonló tabu, mint a családon belüli erőszak. Bűnös, szégyenletes, és leginkább az szégyellje magát és hallgasson, akivel megtörténik!

 Én ezt is másképp gondolom. Az első ember, aki visszaélt a testemmel, az anyám volt. Nem erőszakolt meg, nem okozott fájdalmat. Mindössze játszott a testemmel, és élvezte a belőlem kiváltott hatást. Nagyon kicsi voltam, fel sem fogtam, mi történik velem. Aztán sok évvel később visszatérő rémálmok segítettek kioldani a traumát. 

 Narcisztikus szülő gyermekeként semmilyen egészséges énhatárom nem volt, azt sem tudtam, hogy szabad nemet mondanom arra, ami nekem rossz. Ebből adódhatott, hogy az első szexuális partneremnek mindent eltűrtem. Mivel rám förmedt, ha szóltam, hogy fáj, amit csinál, igyekeztem elviselni. Megtettem, amit elvárt tőlem, még ha közben hányingerem lett, vagy visszafogottan öklendeztem is. 

 Azt hittem, ez a szex. Ennyi. 

 Az egyetemen volt egy oktatóm, miután lediplomáztam, közös munkát végeztünk. Amikor kettesben ültünk a szobájában, finoman megsimogatta a combomat, miközben gyöngéden nézett rám. Teljesen ledermedtem. Föl akartam ugrani és sikítva elrohanni, de nagyon szerettem és tiszteltem. Megmagyaráztam magamnak, hogy csak én értem félre, hiába üvöltött a testem. Aztán újra megtörtént. Némán tűrtem. Mit mondhattam volna? Hiszen nem történt semmi... Alig vártam, hogy véget érjen a közös munka.

 Az első válásom után jöttek férfiak, egyik sem tisztelt, hiszen én sem tiszteltem magamat. Majd egy nagy szerelem segített át sok gáton. Megtudtam, hogy a hüvelyi orgazmus nem városi legenda, hogy maszturbálni nem bűn, hogy a testem szép és vonzó. Rengeteget gyógyított a nőiségemen és a szexualitásomon, amiért mai napig hálás vagyok neki.

 Az alapvető problémámat, hogy értéktelen és szeretetre méltatlan vagyok, még ő sem tudta begyógyítani. Néhány elvetélt próbálkozás után így robbant be az életembe a kettes számú idióta. Na ő valóban használt, minden szempontból. Ha szóvá mertem tenni, hogy előjátékra vágyom, majd később, hogy legalább a zokniját vegye le, agresszív megtorlásban volt részem.

 Egy alkalommal olyan durván közösült velem, hogy vérezni kezdtem és orvosi kezelésre szorultam. Akkor is én voltam a hibás. Túlérzékeny.

 Volt egy (legalább nem vér szerinti) rokon bácsi. Sokat lejártunk hozzájuk vidékre, amíg kicsi volt a fiam, ott pihentem ki a volt férjemmel való háború borzalmait. Úgy tekintettem rájuk, mint pótnagyszülőkre. Aztán a néni meghalt, és egy alkalommal egy szobában aludtunk, hogy mindenki elférjen. Hallottam, ahogy kiveri magának, miközben mellettem aludt a kisfiam. És hogy ne maradjon kétely bennem: pár hét múlva megismerkedett egy helybéli nénivel, és akkor mesélte el kedélyesen, hogy ő bizony gondolt rá, hogy összejöhetnénk. Igaz, nagy a korkülönbség, de őt ez nem zavarja, és olyan praktikus lett volna. Nem tudtam többet a szemébe nézni, és magamat éreztem mocskosnak.

  Aztán sok-sok évig senkit nem engedtem közel magamhoz, lelkileg sem, testileg meg pláne. Miután a fiammal kitört az armageddon, dacosan eldöntöttem, hogy nem temetem el magamat végleg nőként, újra betettem a kezdő tétet. Jöttek is tapasztalatok! Viszont itt köszönt vissza a rengeteg terápiának és önismeretnek az áldásos hatása. 

 Mertem beszélni arról, mit szeretek, szóltam, ha fájt vagy rossz volt valami. Kaptam is érte büntetést, de ez már nem megrémített és elhallgattatott, hanem felbőszített. 

 Megtanultam, hogy a testem az enyém, én döntök arról, mit engedek meg és mit nem, mire vagyok hajlandó és mire nem. Már meg tudom védeni magam, senki nem kényszeríthet olyanra, amit nem akarok. Nem vagyok szolgálólány, sem örömszerző biorobot. A testem nem árucikk, amit két vacsorával vagy akár szexuális szolgáltatással használatba lehet venni. A hüvelyem szentély, és áldott, aki bebocsátást nyer. Aki másképp gondolja, annak nincs helye a testemben és az életemben.

 Hálás vagyok a tapasztalatokért, amelyek megtanítottak rá, ki nem vagyok.

 Ha megbotránkoztat vagy felzaklat a történetem, kedves Olvasóm, véletlenül se gondold, hogy annyira egyedi és kirívó. Szülőtársam mesélte pár éve, hogy az egyik utcájukban lakó anyuka büszkén osztotta meg a hírt a szomszédokkal, hogy beavatta a fiát. Azt hittem, helyben elhányom magam...

 Hogyan tudnék egy ilyen írásnak pozitív végkicsengést adni? Ha hozzám hasonló helyzetben vagy, tanulj meg NEM-et mondani. Mert akik bántanak, soha nem fognak megtanulni tisztelni.

 Vigyázz magadra és a testedre! 

Ezt a szépséges hóvirágot a legutóbbi kiránduláson kaptam lencsevégre. Emlékeztet rá: bármilyen sötét is volt a múlt, mindig van új, tiszta kezdet.