Delfintánc

    Ez olyan kicsit könyvajánlós írás lesz. Az elmúlt két hét számomra igen intenzív volt érzelmileg. Én nagyon szeretem a Karácsonyt, már a ráhangolódást is. Valamiért viszont ilyenkor aktivizálódik bennem egy erős félelem, ami a mindennapjaimban már csak elfojtott szorongásként van jelen. Itteni olvasóim nagy része korábbi írásaimból már tudja a lényeget. Volt egy rövid, ám szörnyű házasságom, ami úgy ért véget, hogy a férjem a 9 és fél hónapos kisfiunk szeme láttára letepert, rám térdelt és miközben fojtogatott, az arcomba üvöltötte, hogy meg fog ölni, ha még egyszer bántom az anyját. A "bántás" pedig az volt, hogy nem voltam hajlandó elfogadni a mama vádját, miszerint én szörnyű anya vagyok, és hiába végeztem egyetemet, nem tudom, hogyan kell gondoskodni egy gyerekről és éheztetem a fiamat. Kiálltam magamért, hát megregulázott az uram a maga módján.    Másnap kerestem egy ügyvédet, hogy elindítsam a válást, de aztán a fiammal kezdett zsarolni az a rohadék, és rettegésben

    Elöljáróban szeretném kiemelni a tényt: nem vagyok konyhatündér. Számomra a sütés igazi mission impossible. Ezért is volt olyan kényelmes, hogy amíg a nővérem szóba állt velem és összejártunk, az ő feladata volt a karácsonyi sütik elkészítése.    A mézeskalácsot már akkor is itthon csináltuk, de abban is igen tevékeny szerepet vállalt, konkrétan begyúrta, kinyújtotta, aztán együtt folytattuk, a díszítést pedig már teljesen rám és a fiamra hagyta. Az én drága kamasz fiam már nyeglén eltávolodott több korábbi karácsonyi hagyományunktól, mint például a Jégvarázs közös megtekintése (nem értem, mi baja a cuki történettel 😃 ), ám a mézeskalácshoz továbbra is ragaszkodik. Mit tehet egy anya? Mézeskalácsot süt! Tavaly voltak enyhe gondjaim a nyújtással, először odaragadt, majd a sok liszttől szétesett a tészta, az első adagot korrektül szénné égettem. Nem az volt az ünnep fénypontja számomra, az biztos.   Idén nagyon ravaszul kérdeztem meg: "Hogy szeretnéd, legyen mézeskalács?"

  Szoktál-e néha magadba nézni? Gyermeki lényed újra meglelni. Csodálva nézni ezt a szép világot, Körbe táncolni minden kis virágot. Szoktál-e néha nevetve sírni, Kicsinyke titkokat naplódba írni? Emlékszel-e még, mi a varázslat? Unikornison tündérlány vágtat! Szoktál-e néha hegytetőn állva Áhítattal nézni a tájra? Almát vidáman, csámcsogva enni, Egyszerűen csak boldognak lenni. Keresd a csodát, s újra megtalálod. Más nem hozza el, hiába várod. Szívedben éled régi-új reményed. Lélekálmodat most már eléred.

    Érdekes néznem, ahogy az emberek készülnek az idei Karácsonyra. Az én helyzetem annyiban egyedi, hogy a családom, akivel az idei ünnepi találkozásról dönteni kell, a fiam. Szerintem a nappaliban szervezzük meg, és rendkívül felelőtlenül, maszk nélkül a közelébe settenkedem, és amikor megkapja a hőn áhított ajándékot, és rövid időre meggyengül a kamasz-pajzs, gátlástalanul ölelgetni fogom 😉   A környezetemben élőkkel beszélgetve két irány látszik kibontakozni. Vannak azok, akik szeretik idős szüleiket, rokonaikat, de bevették a "veszélyforrás vagy, ha közel mész, megölheted a szeretteidet" propagandát. Nekem személy szerint nagyon tetszik a "tízen még nem vagyunk veszélyesek" és a "14 év alatti gyerek nem számít" fordulat.  A kedvencem az a nemrég megosztott folyamatábra, amelyen Jane (gondolom, ő szimbolizálja az átlagos állampolgárt) csináltat Covid tesztet. Negatív, így elmegy karácsonyozni. 17-en gyűlnek össze. Aztán utána tünetei lesznek, és a köv

                                      Nem csokikról fogok írni (bár igazán testhezálló téma lenne :) ). Csak hasonlatként ugrott be, ahogy elmerengtem az egyik betegemen.    Még most is előttem van az első találkozásunk. Akkor a tizenéves gyerekét hozta el, egy tündéri, mosolygós kislányt. Volt egy rossz foga, azt mondták, ki kell húzni, és utána hidat csinálni. Megnéztem. Hát igen, néha elborzadok, egyes kollégák mennyire nem tekintik fontosnak az elsődleges célunkat, a fogak megtartását. Annyi volt ugyanis a teendőm, hogy gyökérkezeltem és betömtem a fogacskát.    Ebből az első találkozásból arra emlékszem, mennyire kétségbeesett volt az apuka, nem akarta elhinni (mint kiderült, teljes joggal), hogy nincs más megoldás. Tetszett, hogy így szereti a lányát és mindent megtesz érte.    Aztán ő is bejelentkezett. És ezzel kezdetét vette egy igen érdekes korszak. Hogy miért mondom ezt? Nos, én egy nagyon türelmes, békés természetű fogorvos vagyok. De vannak kérdések, amik olyan hatást vált

                                Vasárnap a jó időt kihasználva nagy délutáni sétára indultunk a fiammal. A parkba érve már jó messziről kiszúrtuk a Mikulást. Meglepődtem, mert itt még soha nem találkoztam vele. Ahogy közeledtünk, persze elkezdtünk poénkodni, hogy vajon kapunk-e valamit? Amikor odaértünk, elhangzott a jól ismert kérdés: "Jók voltatok?" Egyforma lelkesedéssel bizonygattuk, hogy nagyon. Ekkor jött a következő fordulat: előhúzott a zsákjából két csúzlit és átnyújtotta. Én ugye nem bírtam magammal, és nevetve kérdeztem: "Akkor most már rosszalkodhatunk?" Szigorú arccal felete: "Nem." Szerintem a csúzli hatására, de úgy folytattam:"Akkor csak a rosszakra lövünk!" :) Erre már kifejezetten rosszalló arckifejezéssel közölte, hogy lehet fára is lőni.   Szerintem egy önjelölt Mikulásnak, aki csúzlit osztogat, lehetne fejlettebb a humorérzéke, de nem akartam telhetetlennek látszani, megköszöntük és arrébb mentünk. És hogy lássa, milyen enged

                                       Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyok vallásos. Van egyfajta személyes hitvilágom, amibe beleférnek angyalok, tündérek és még huncut koboldok is :) És az adventi koszorú.   Az én gyerekkorom fájdalmas, rettegéssel, érzelmi gyötréssel, lelki bántalmazással teli. Amikor megszületett a kisfiam, nekem nem nagyon volt hova visszanyúlni, milyen szokást szeretnék továbbvinni. Azt tudtam pontosan, mit nem szeretnék. Így viszont volt lehetőségem saját szokásokat kialakítani. Kisded korától egyedül neveltem a kincsemet, ezért mi segítettünk a Jézuskának, mi választottunk fát és mi is díszítettük fel. És ekkor hallottam először az adventről (vagy ekkor figyeltem föl rá). Olvastam advent angyalairól és azonnal megtetszett ez a szép szokás, hogy hétről hétre angyalokat hívjunk az otthonunkba. Amikor nagyobbacska lett a fiam, együtt díszítettük föl a koszorút, és én ekkor a lelkemet is.    Aztán olvastam egy másik megközelítést, asztrológiai al