Ajándék

 

  Ez olyan kicsit könyvajánlós írás lesz. Az elmúlt két hét számomra igen intenzív volt érzelmileg. Én nagyon szeretem a Karácsonyt, már a ráhangolódást is. Valamiért viszont ilyenkor aktivizálódik bennem egy erős félelem, ami a mindennapjaimban már csak elfojtott szorongásként van jelen. Itteni olvasóim nagy része korábbi írásaimból már tudja a lényeget. Volt egy rövid, ám szörnyű házasságom, ami úgy ért véget, hogy a férjem a 9 és fél hónapos kisfiunk szeme láttára letepert, rám térdelt és miközben fojtogatott, az arcomba üvöltötte, hogy meg fog ölni, ha még egyszer bántom az anyját. A "bántás" pedig az volt, hogy nem voltam hajlandó elfogadni a mama vádját, miszerint én szörnyű anya vagyok, és hiába végeztem egyetemet, nem tudom, hogyan kell gondoskodni egy gyerekről és éheztetem a fiamat. Kiálltam magamért, hát megregulázott az uram a maga módján. 

  Másnap kerestem egy ügyvédet, hogy elindítsam a válást, de aztán a fiammal kezdett zsarolni az a rohadék, és rettegésben tartott hosszú évekig. Egyértelművé tette: ha szembeszállok vele, a fiam látja kárát. Hosszú, keserves harcok és temérdek igazságtalanság, megaláztatás után kezdtem visszatalálni önmagamhoz, meghúztam a határokat (persze közben a kisfiam is egyre nagyobb lett, már nem mertek vele olyasmit művelni, mint pici korában). Aztán, amikor vége lett a háborúskodásnak, felszabadulás helyett összeomlottam. Újra össze kellett raknom magam. Ebben csodálatos segítőket találtam. Újra tudtam örülni, nevetni. De maradt a fránya hasfájás, és valami "űzött vad" érzés. Ebből néha kirobbant a régi rettegés, főleg szünetek előtt (ilyenkor csinálta exem mindig a legnagyobb balhékat-"Betöröm az ajtót, és elviszem a gyereket, nem láthatod januárig!") Idén újra rám tört a félelem. Nekem pedig nagyon elegem lett. Én nem akarok így élni!

  Ekkor köszönt rám két különböző forrásból egy könyv. Dr Edith Eva Eger, auschwitzi túlélő Az ajándék című műve. Arra gondoltam: ha ő képes volt feldolgozni azt a borzalmat, ami őt érte, akkor nekem is sikerül túllépni a magam traumáján! Így hát, amikor megtettem szokásos testápoló beszerző utamat az Árkádban, betértem egy könyvesboltba. Gyorsan rátaláltam a könyvre és ahogy beleolvastam, tudtam, hogy elviszem. Aztán szinte az arcomba robbant egy másik: egy egykori SEAL-kommandós üzleti és életviteli tanácsai. A címe és a borítója egyszerre fogott meg: A félelem ereje-és  egy óriási szamurájjal szemben áll egy harcos. Mindkét könyv jött velem, és intuitív módon a harcos könyvvel kezdtem. Jó döntés volt, nem ment olyan mélyre, de sok érdekesség mellett egy számomra nagyon hasznos információt is megosztott. Ha ő felszáll a metróra, alaposan körülnéz, és ha a tekintete találkozik egy ragadozóval (bajkeverővel, gazfickóval), akkor azt a nonverbális energetikai üzenetet küldi:"én tisztellek téged és neked is rohadtul tisztelned kell engem, mivel én nem keresem a bajt, de nem is engedem meg, hogy bekavarj a fejembe". Az ilyen alakok ugyanis megérzik, ha valakiből idegesség, aggodalom, vagy félelem árad. Csendesen jegyzem meg, ha 100 kilós képzett gyilkológép lennék, én is magabiztosabban küldözgetnék hasonló pillantásokat. Mindazonáltal el kell ismernem, ha úgy álltam egy-egy helyzethez a volt férjemmel (amikor már megelégeltem a szemétkedéseit), hogy "nem érdekel, mi lesz, ezt nem tűröm!", valahogy elmaradt a balhé. Megértettem: vele szemben mindig az erőmben kell lennem. 

  Máris jobban éreztem magam és határozottan csökkent a félelmem. És ekkor vettem kezembe a másik könyvet, nagy tisztelettel és alázattal. És csodálatos volt olvasni! Bár megosztott a saját és a kliensei életéből borzalmas momentumokat, az egész könyvet áthatja egyfajta optimizmus, derű és lelkesedés. Életöröm. És amit én nagyon szeretek: konkrét tanácsok, hogyan lehet a saját tudatunk börtönéből kiszabadulni. És itt jött a következő felismerés: én már évek óta nem az exemmel harcolok. Én a saját gondolataimmal, rossz emlékeimből táplálkozó reflexeimmel küzdök. És ezzel én, és csakis én tudok megküzdeni.

  Közben már bele is kezdtem egy harmadik könyvbe (és már nem érzem az Univerzum aljas tréfájának, hogy térdfájással, majd enyhe gégegyulladással bírt nyugalomra), aminek még az elején tartok, mégis világossá vált számomra, miért lettem riadt, aggódó, szorongó és öngyűlölő felnőtt, miért választottam bántalmazó partnert, és miért is váltam űzött vaddá. Amit ebben a könyvben imádok: rögtön az elején leszögezi,  van változás, ki lehet gyógyulni a korai sebekből. Ha végig olvastam, referálok 😃

  Zárásként egy édes kis személyes történet. Ma ki se mozdultam, igyekeztem a gyógyulás feltételeit megteremteni (ettem, teáztam és olvastam 😄 ). Este észrevettem, hogy leettem paradicsomszósszal a pólómat. És úgy reagáltam: ez szánalmas! Aztán dermedten álltam meg, milyen bántó módon fordulok magam felé még egy ilyen semmiség kapcsán is, és igyekeztem átfogalmazni. (Most nagyon benne vagyok a pozitív attitűdben :) ) Ez jött:"Csodálatos vagy! És az étvágyad is jó!" Fogalmam sincs, honnan jött a második mondat, mindenesetre elkezdtem csendesen röhögni. Aztán ez jutott eszembe: elég nehéz sors jutott nekem, nárcisztikus, bántalmazó anya, a szerető apa korai halála, késsel kergetőző nővér, fojtogató férj. De van egy áldásom: a humor! És ez legalább olyan fontos, mint az akaraterőm, kitartásom, hitem.