Ne diagnosztizálj! Gyógyulj!

  Ismét egy erőteljes saját tapasztalat indított arra, hogy írjak a témáról. Már korábban beszéltem arról, hogy egy izgalmas mutáció történt annak hatására, hogy közismertté vált maga a narcizmus fogalma. Valójában elismeréssel adózom, mert zseniális húzás: a narcisztikusok előszeretettel dobálják a másikra konfliktus esetén, hogy ő a narcisztikus. És ez azért kiváló taktika, mert eleve alacsony önértékelésű, gyenge önbizalmú ember esik könnyen a csapdájukba. Ezzel kapcsolatban a legegyszerűbb, legtisztább és megnyugtató válasz: ha egyáltalán felmerül benned a gondolat, ha van önreflexiód, akkor biztos nem vagy az. Lehetnek vonásaid? Igen. Ahogy a földkerekség minden egyes lakójának. 

 Amiről most szeretnék írni, az egy másik szemszög. Én magam akkor találkoztam ezzel a fogalommal, amikor már túl voltam a saját nagy háborúmon és rengeteget gyógyultam. Emlékszem az érzésre, ahogy elolvastam a cikket, és már a felénél felhördültem: pontosan leírja az exemmel való kapcsolatomat!

 És arra is emlékszem, hogy utána hosszú ideig dühöngtem, miért nem kaphattam meg hamarabb ezt az információt, akkor sokkal gyorsabban kigyógyulok az egészből. Küldetésemnek éreztem, hogy beszéljek, írjak róla, minél több emberhez eljusson az üzenet, hogy legalább nekik segítsen.

 Aztán az élet engem tanított. Hosszú ideig elzárkóztam minden férfitól, csak a fiamnak éltem. Amikor kissé agresszíven kirepült a fészekből, elhatároztam, hogy visszaszállok a ringbe (már ez is sokat elárul, mennyire éreztem biztonságosnak férfiakkal ismerkedni 😀 )

 Kérem szépen, csináltam egy mesterhármast! Az első csak finom bemelegítés volt, a második egy kőkemény narcisztikus történet. Hoppácska! Hogyhogy én, a nagy tapasztalt túlélő nem tudtam elkerülni, hogyhogy nem láttam? Nos...láttam. Üvöltött, a pofámba lett tolva, de mivel lelkileg még dolgom volt vele, maradt még érzelmi salak, át kellett élnem. Elfordítottam a fejem, ismételtem: ez nem az, én vagyok paranoiás. Aztán ahogy durvultak a dolgok, nem volt mese, kimondtam magamnak az igazságot. Szakítottam. És több hónap kellett, hogy egy pár hetes szösszenetből kigyógyuljak. Pedig tudtam, akkor már precízen tudtam, mivel állok szemben. És ez egy napot sem rövidített az érzelmi feldolgozáson.

 A harmadik már igazi ínyencfalat volt. Biztos voltam benne, hogy ez most már az igazi, az őszinte kapcsolódás, mert itt együttérzést kaptam. És egy narcisztikusban semmi empátia nincs, úgy tudtam. Voltak furcsán ismerős jelek, de épp emiatt nem kötöttem össze őket. Aztán egy elfogadhatatlan történés után kiszálltam. Ott elkezdődött egy szélsőségesen bántó, személyemet sértő kommunikáció, de még akkor sem volt gyanús, amikor megkaptam, hogy sok narcisztikus vonásom van, és foglalkozzak magammal, menjek terápiára. Nem voltam vicces kedvemben, de akkor felröhögtem: engem akarsz ezzel bántani, kiscsillag? Szedd már össze magad!

 Itt adnék át egy számomra nagyon értékes buddhista mondást: "A méreg csak annak árthat, aki sérült." Én ezt úgy fordítottam át magamra: csak ott vagyok elbizonytalanítható, ahol még van bennem seb. A pályám elején, a szakvizsgán borzalmasan megalázott az elnök. Még az is eszembe jutott, hogy abba kell hagynom ezt a hivatást. Akkor mondta a sógorom: ne más véleményétől függjön, hogy te milyen vagy. Évekkel később valaki azzal vádolt, hogy rossz fogorvos vagyok. Addigra teljesen biztos voltam magamban szakmailag. Az arcába nevettem. Na ilyen az, ha rendben vagy magaddal.

 És még akkor is abban a hitben voltam, hogy csak egy arrogáns, bunkó fasszal hozott össze a sors, gyorsan rendbe tettem a lelkem, egy hét se kellett hozzá, még írtam is a barátnőmnek, hogy legalább nem narcisztikus barom volt, ezért is jöttem ki belőle ilyen gyorsan. Aha.

 Másnap reggel Pszichomókus posztja ugrott elém. Az ő írásait mindig elolvasom, bármiről is szóljanak, mert nagyon szeretem. A sérülékeny narcisztikusokról írt. És a történelem megismételte önmagát: Ivett ült a gép előtt, és a homlokára csapott. Hisz pont ezt éltem át! Ja, hogy van empatikus narcisztikus is? Erről nekem senki nem szólt, kérem! (Itt jegyzem meg, ha nem jelentem ki önelégülten, hogy én már mindent tudok a narcisztikusokról, amit kell, valószínűleg hallottam volna róla.)

 Az én korábbi tapasztalataim mind a grandiózus alfajhoz kapcsolódtak, ezért nem ismertem fel még utólag sem, mi történt. De nem is ez a lényeg. Ott ültem a gép előtt, túl egy feldolgozáson és gyógyulási folyamaton, lelkileg rendben. És akkor föltettem magamnak pár kérdést: ha rögtön tudom, mivel állok szemben, gyorsabban feldolgozom? Más döntéseket hozok? Kevésbé visel meg érzelmileg? Nem, nem és nem.

 És akkor eldöntöttem: a magánéletemben teljes mértékben felfüggesztem a pszichiátriai diagnózisok felállítását. Már pontosan el tudom dönteni, mi elfogadható számomra és mi nem. Mire vagyok hajlandó egy kapcsolatban és mire nem. Mi tesz boldoggá és mi nem. 

 Az, hogy már másodjára utólag kaptam visszaigazolást arra, hogy amit éreztem, jól éreztem, ahogy döntöttem, jó döntés volt, pusztán egy megerősítés. Ha még tovább erősödöm és gyógyulok, ha még jobban bízom magamban, valójában már erre se lesz szükségem. Én nem egy diagnózis miatt szakítottam, hanem a megéléseim miatt.

 Én orvos vagyok, tanultam pszichológiát és pszichiátriát, rengeteg információt tömtem magamba az önismeretem útján, és ezek közül voltak, vannak és lesznek nagyon hasznosak. És tudjátok, miért gyógyultam meg most ilyen gyorsan? Aznap, amikor úgy éreztem, kiszakad a szívem, és ezt már tényleg nem élem túl, egy csodálatos ember ott volt velem. Nem okoskodott, nem tanácsolta, hogy nyissam meg a szívcsakrámat, hogy nézzek önmagamba, mivel vonzottam be ezt a tapasztalatot. Nem diagnosztizált sem engem, sem a másikat. Nem. Átölelt, és azt ismételte: nagyon sajnálom. És én csak zokogtam, és kiüvöltöttem a fájdalmamat, miközben kapaszkodtam belé. Ő engedte. Simogatta a hajamat, és átadta az őszinte szeretetét és együttérzését. Aztán (abban a feldúlt állapotban még visszacsúsztam érzelmileg és elbizonytalanodtam, hogy esetleg rosszul látom a helyzetet és tényleg velem van gond) annyit mondott: ez nagyon beteg! Mármint ez a helyzet. Nem veled van baj.

 És akkor meggyógyultam. Még kellett pár nap, egy utolsó utáni kommunikációs kísérlet, és a Mátra 💚

 Én hiszek a terápiában. Kell az önismeret, szó szerint az élet múlhat rajta. Egy szebb, normálisabb, egészségesebb élet. Jó érteni, mivel áll szemben az ember, alapszintű pszichológiai ismeretek egy laikust is megtámogatnak. Ez mind igaz, nem vonom vissza.

 De a gyógyulás a lélekben történik az érzelmeken keresztül. És az egyetlen valódi gyógyító erő a szeretet. Ha sok fájdalom, bántás van a kapcsolataidban, próbáld rendezni, ha nem megy, lépj ki, és közben szeresd jobban magad! Foglalkozz magaddal, gyakorold az önismeretet, és közben mindvégig szeresd magad! Ha hibáztál, akár többedjére, vond le a tanulságot, igyekezz jobban csinálni, és közben szeresd magad! Ha azt mondják rád, hogy narcisztikus, borderline, bipoláris, skizoid vagy egyszerűen csak rossz ember vagy, és te elbizonytalanodsz, menj el terápiára, mert egy független külső szakértő véleménye hiteles és meg tud nyugtatni, és közben mindennél jobban szeresd magad! 

 És engedd, hogy szeressenek azok, akik valóban képesek rá.