Hol a határ?

            

  Előző írásomban elmeséltem, hogy jártam a cuki nagymamának álcázott energiavámpírral. Utána rám írt egy kedves ismerősöm, hogy beszélgessünk, és majd akar valamit hozzáfűzni az írásomhoz.

  Érdekes volt, mert nehézkesen indult a dolog, a telefonom ugyanis lenémított. Átültem a géphez, ott már tudtunk beszélni. Elmeséltem kezem-lábam sorsát, aztán rákérdeztem, mit akart mondani az írásomról. Meglepett, mert azt kérdezte, miért akartam én segíteni ennek a néninek. Azt feleltem, megsajnáltam, ahogy előadta az ő nagy magányát, a férje halálát, és a családja hiányát. Mert ő az írásomból úgy vette ki, hogy én elvártam, hogy ez a néni foglalkozzon velem. Vad védekezésbe kezdtem, igazából nagyon felháborodtam ezen. A beszélgetésünk után higgadtan végiggondoltam az egészet. Értettem én, mit akart az ismerősöm kihozni az egészből: ha én segítséget ajánlok, az legyen önzetlen. Ebben teljesen igaza van.   És itt volt nagyon fontos nem belecsúsznom sem a bűntudatba, sem a haragba. Szépen higgadtan tovább néztem az esetünket. Idős néni megszólít a parkban, bűbájos, beszédes, és nagyon magányos. Felajánlom a segítségemet. Már az első telefonbeszélgetésnél kiderül, hogy vannak fura dolgai. Sokat panaszkodik. Másodjára akkor hív, amikor nekem is nagy szükségem lenne támaszra, de meghallgatom a panaszáradatát. Természetesnek veszem, hogy ő is meghallgat. 

  És itt érkeztünk el a lényegi ponthoz. Én ennek a néninek egy emberi kapcsolatot ajánlottam, beszélgetést, sétát. Nem azt mondtam, hívjon nyugodtan, én leszek az örökké elérhető lelkisegély szolgálat,ha nincs kire öntenie a panaszáradatát, vagy szeretné szidni a családját. Számomra természetes volt, hogy ő is meghallgat. És ettől nem vagyok önző, vagy érdekember. Ráadásul kiderült, hogy egyáltalán nem olyan magányos, ahogy azt nekem előadta. Jogom van meghúzni a határaimat. Jogom van elvárni, hogy engem is embernek tekintsenek, és ne lelki szemetesládának használjanak. Jogom van meggondolni magam. És lehet, sőt biztos, hogy ez nem mindenkinek tetszik. Az emberek szeretik a segítőkész, empatikus társaikat. Mai napig van olyan betegem, aki például személyes sértésnek veszi, ha lebetegszem, és ezért nem tud jönni. Már ezért sincs bűntudatom. Haladok 😃

  Miután kissé vehemensen megvédtem magam, tovább beszélgettünk. Meséltem a fiamról, aztán rákérdezett, mi van anyámmal. Diplomatikusan annyit feleltem, hogy békén hagyjuk egymást. Úgy folytatta, neki csodálatos a kapcsolata az édesanyjával, úgy örül. Én is. Komolyan. Tudom, hogy sok munkája fekszik benne, hogy voltak konfliktusaik, de sikerült rendezni. Azt már csak a gonosz kis kobold mondja bennem, hogy az a sokszáz kilométer, amit a költözésével önmaga és az anyukája közé rakott, nagyban segítheti a jó viszonyt. Azok ők. Ezek meg mi vagyunk anyámmal. És nem, nem lesz bűntudatom, mert nekünk nem csodálatos a kapcsolatunk. Mérhetetlenül sok időt elpazaroltam, hogy jó viszonyt építsek ki vele, ahelyett, hogy abba öltem volna az összes energiámat, legyen jó kapcsolatom önmagammal. 

  A nővérem csodálattal mesélt egy kolléganőjéről, akinek TÉNYLEG borzalmas anyja van, de ő rendszeresen jár hozzá, és tűri a gonoszkodását. A nővérem is tartja a kapcsolatot anyánkkal. Hívja telefonon, ha anyu Pesten jár, elmennek színházba. Egy ilyen alkalom után mondta ki (egyetlen egyszer életében): "Tudod, mit érzek, ha rá gondolok? Iszonyt." Én már nem iszonyodom. Nem gyűlölöm, nem kívánom a halálát. De nem is szeretem. És nem hagyom, hogy még egyszer bántson. Én itt húztam meg a határt.

  A legfontosabb azt hiszem az, hogy mindenkinek magának kell tudnia, nála hol a határ. Mit vállal és mit nem. Kivel tart kapcsolatot és kivel nem. Mindenki maga tudja, ő hogyan tud boldog lenni. Még akkor is, ha ez nem mindenkinek tetszik.

Szép napot! :)