Kit árulsz el?

   A közelmúlt megélései ihlettek meg, hogy írjak erről a témáról. Az érzelmi árulásról van szó. Amikor a fiam pici volt, minden vágyam az volt, hogy harmonikus, békés környezetben neveljem fel. És ekkor satuba kerültem: a volt férjem csak akkor volt elégedett, ha csicskáztatott, megalázott, hülyére vett. Évekig tűrtem a kicsikém miatt. Elárultam magam. 

  Aztán a lelkem egyre inkább lázadt, és egy nap fölemeltem a szavam. A láthatás végén szokása szerint belém kötött az exem, én viszont most nem álltam lesütött szemmel, hanem először határozottan szembeszálltam vele. Persze ugatás lett belőle, de nem hagytam magam. Utána remegett kezem-lábam, de végtelenül boldog és büszke voltam...úgy 5 másodpercig. Odafordultam a kisfiamhoz, aki szomorú arccal annyit mondott: "Anya, soha többet ne veszekedjetek, mert ez nekem nagyon rossz." 

  Attól a perctől úgy éreztem, kegyetlen csapdába kerültem: ha nekem jó (kiállok magamért, nem hagyom, hogy bántsanak), annak az az ára, hogy a fiam szenved. Ha neki jó (nyugalom van), annak az az ára, hogy mindent benyelek, megalázkodom. Kit áruljak el?! 

  Ezután következett egy időszak, amikor az összes energiámat arra fordítottam, hogy jó kapcsolatot építsek ki a volt férjemmel és anyóspajtással. A részletekbe most nem megyek bele, maradjunk annyiban, hogy a kezdeményezés hajója a rosszindulat és szellemi sötétség zátonyára futott.

  Még rövid ideig vergődtem, aztán az addig elfojtott elementáris düh feltört. Volt ennek pozitív hozadéka, végre meghúztam azokat a határokat, amiket jó pár éve kellett volna. De közben a haragom árja újra bántotta a fiamat...

  A napokban vízért mentünk, és hazafele szóba került a fiam egyik barátja, aki megütötte a barátnőjét, meg is szakadt a barátság. És az én drágám a kamaszok végtelen igazságérzetével kijelentette: "Aki gyengébbet, nőt, idős embert megüt, az nem férfi!" Először elolvadtam, hogy milyen szép értékeket képvisel, aztán keserű lett a szám íze. Mert ebből a három kritériumból kettőt hozott az apja, amikor nekem jött. Ezt őszintén el is meséltem neki néhány éve, miután úgy jött haza az egyik láthatásról: "Tudod, anya, szerintem nem csak a te hibád, hogy elváltatok apával." (Nem így terveztem, szívem szerint megvártam volna, míg felnő, de annyira kiborított a sötét oldal aljas manipulálása, úgy döntöttem, elmondom neki tömören, miért is döntöttem úgy, hogy elhagyom az apját. )

  Most úgy éreztem, elárul engem, miközben az apjának ezt is simán elnézi. Próbáltam általánosságban beszélni vele a témáról, de okos, szinte rögtön levágta, és fájdalmas arccal annyit mondott: "De ő az apám!" Akkor még túl erős volt a sértettségem, és az igazságtalan elbírálás miatti haragom, hogy meglássam azt, ami igazán fontos.

  Ha én azt várom, hogy haragudjon az apjára, ugyanolyan satuba teszem, amilyenben én voltam akkor régen: ha szereti őt, engem árul el, ha nem szereti, akkor saját magát. Hát, ültem csendesen egy kicsit, amikor ezt felismertem. És megszületett a gyógyító mantrám: Engedem, hogy szeresse az apját. 

  És végre eljutottam oda, hogy a mi családunkban senkinek sem kell elárulnia magát. 💚

Ehhez a témához nem igazán könnyű képet találni, de ha nem csatolok, a rendszer önkényesen válogat, és a végén megint egy tál mézeskalács mosolyog az írás végén, úgyhogy az egyik vízitúránkról teszek, ahogy a kis folyó betorkollik a nagyba. Akár szimbolizálhatja, hogy minden fájó emlék, blokk, lelki beakadás feloldásával lehetőségünk van belesimulni a nagy egészbe 😃