Smaragdtábla

   Szepes Máriához egészen különleges kapcsolat fűz. Mélységesen tisztelem, és képtelen vagyok elolvasni a könyveit  (A vörös oroszlán kivételével). Annak idején egy barátom vezetett be a spiritualitás világába, ő több kísérletet is tett, hogy megismertessen az írónő műveivel, de elvérzett. 

  Nemrég egy kedves ismerősöm felajánlotta, hogy kölcsönad egy remek könyvet, szeretni fogom. A Smaragdtáblát. Úgy döntöttem, nyitott maradok, bízva abban, hogy nemcsak az évek teltek, de a szellemi színvonalam is nőtt. Tegnap nagy lelkesedéssel kezdtem neki, és vért izzadva elolvastam 30 oldalt. Nem állítom, hogy minden mondatát értettem, de elhatároztam, hogy kicsit belelazulok, amennyi átjön, átjön.

  Ma folytattam, és ahogy kínkeservesen bontogattam ki a mondanivalót a magam számára, mérhetetlen energiabefektetéssel, agysejtjeim egyenként és összességükben is merevgörcsben az erőfeszítéstől, ráadásul a felismeréseim nagy részéről kiderült, hogy máshol jóval kisebb neuronáldozat árán már hozzáfértem, dühödten arra jutottam: újra feladom! Elég volt, ha az ismerősöm hülyének tart, akkor sem kínzom tovább magam. 

  A tartalomból láttam, hogy a végén ír a 12 állatövi jegyről, gondoltam, egy jegeskávé és a park nyugtató társaságában elolvasom a sajátomat, aztán visszaadom a könyvet. Ahogy előre lapoztam, megakadt a szemem az egyik fejezet címén: "Grafoterápia". Beleolvastam, és új dimenzió nyílt meg! Annyira érdekes volt, hogy faltam a betűket. 

  Ide tartozik egy tavalyi kísérletem: kíváncsi voltam, mennyire nehéz idegi berögződést átírni (persze a negatív gyerekkori minták miatt érdekelt) . Az jutott eszembe, hogy valamikor valakinek a hatására a megtanult szabályos írott 'p' helyett a bekanyarított, kvázi nyomtatott formát kezdtem el használni. Több évtizede így írom. Nosza, lássuk, sikerül-e az írott formára váltani! A kísérlet gyenge pontja lehet, hogy nem valami teljesen újra szoktam rá, hanem felidéztem az eredeti írásmódot, ennek ellenére elégedett voltam az ötlettel. 

  Eleinte nehezen ment, rendesen sormintákat írtam, aztán pár hét alatt teljesen át-(illetve vissza)szoktam, már automatikusan az írott formát használtam. Számomra ez bizonyíték volt az idegrendszer plaszticitására, vagyis valóban igaz, hogy felnőttkorban is lehetséges a változtatás. 

  És egy ideje nézegetem az írásomat, nem igazán tetszik, sokszor nekem is nehéz kiolvasni, mit írtam. Eszembe jutott, milyen külső hatások alakították (édesapám a gyönyörű dőlt betűivel, nővérem, akit rajongásig tiszteltem gyerekként, később osztálytársnőm). Még eszembe is jutott, jó lenne kicsit odafigyelnem, esetleg ráéreznem, magamtól hogy esne jól írni. 

  Erre az említett fejezet éppen arról ír, hogy ha az írásunk árulkodik a személyiségünkről, akkor az írás megváltoztatása visszahathat, ha nem is az alapvető személyiségünkre, de érzelmi gátakra mindenképp. Milyen zseniális gondolat! És a könyv konkrét sikerekről számolt be. Valósággal extázisba estem, el is határoztam, hogy ilyen irányú megfigyelést fogok végezni.

  Aztán felötlött bennem, ha ilyen fantasztikus fejezetre bukkantam, talán adhatnék még egy esélyt a könyvnek (és magamnak 😃 ). És láss csodát, pszichológiai fejtegetésre bukkantam, ami ugye szívem csücske. Freud, Jung, álmok, szimbólumok, újra lelkesen izzottak az agysejtecskék! És megengedem magamnak, hogy azt az 50-60 oldalt, amibe beleolvasva ugyanazt a zsibbadt ellenállást érzem, mint az első 50-nél, egyszerűen kihagyom. 

  Nem sikerült eldöntenem, a nehezen emészthető részek meghaladják a jelenlegi szellemi képességeimet, vagy egyszerűen csak nem érdekel annyira a téma, de nem is számít. Örülök annak, amit kihagytam, és annak, amit találtam. És újra érzem az izgatott várakozást, ami számomra minden jó könyv ismérve.