Telihold mágiája és Ivett túrája

  Gyerekkorom óta különleges kötődésem van a Holdhoz. Volt egy egyszerű kis távcsövem, emlékszem, milyen lelkesen vizsgáltam vele. Különösen telihold idején volt izgalmas, ahogy még a kráterek is látszódtak. Szabad szemmel is sokat bámultam. Talán ez is az elvágyódásom része volt: bárhol szívesebben éltem volna, mint a családom poklában. (A csillagokat is imádom amúgy. Sokáig mély meggyőződésem volt, hogy én valamelyik gyönyörű, fényes csillagon születtem, és csak valami otromba tévedés révén kerültem ide.) Aztán elszakadtam tőle-ahogy a saját bensőmtől is-, majd újra fontossá vált. 

 Mondják, hogy a nők jobban érzik, még a ciklusuk is igazodik a Hold változásaihoz. Na az enyém öntörvényű, soha nem igazodott semmihez 😃 A lelkem viszont csendben, feltűnés nélkül fölvette a ritmusát. 

 Aztán jött a "tudatosodási" korszakom, amikor görcsösen figyeltem, mikor kell elengedni, és mikor új terveket elindítani. Nem volt ezzel semmi baj, csak épp a lényeget veszítettem szem elől. Azt a megfoghatatlan misztikumot, amely a Hold sajátja. Érdekességképp említem, hogy a Tarotban a Hold jelzi a félelmeket, az alvilágot. Valahogy ezzel soha nem tudtam teljesen azonosulni. Valóban van benne mélység, titokzatosság, a fénye viszont épp hogy útba tud igazítani, reményt ad a sötétségben. Nekem.

 És ezzel át is térek legutóbbi túrámra. Ez megint egy klasszikus Ivett-történet. Ketten mentünk volna, de túratársam nem tudott jönni, így egyedül vágtam neki. Na, ha már csak magamért felelek, lehetek kicsit bevállalósabb, nem igaz? Az eredeti terv szerint fölsétáltunk volna a Boldog Özséb-kilátóhoz, aztán esetleg még tettünk volna egy nagyobb sétát az erdőben. Én nemrég jártam arra, akkor már legyen valami új. Elindulok a Dera-szurdokban, onnan át, föl a kilátóhoz, és vissza le. Sima liba. Ugyan nem körtúra, amit jobban szeretek, de nem baj.

 A téli táj annyira elvarázsolt, hogy üdvözült mosollyal indultam el, és a mosoly maradt is. Aztán röhögés lett belőle. A kereszteződésnél nem vettem elő a térképet, hanem öntudatosan balra indultam, arra emelkedett ugyanis az út. Minden hülye tudja, hogy kilátóhoz fölfele megyünk. Bő félóra után gyanús lett, hogy még nem sikerült megtennem azt a rövid átkötő szakaszt. Na jó, térkép elő. Nahát, jobbra kellett volna fordulni! De azért nem baj, mert erre is mutat kilátóhelyet, biztos közel vagyok már, akkor megnézem. Balra van. Majd figyelek. Jobbra volt. Szerencsére erre is jártam tavaly, és beugrott, így a következő pár kilométeres tévedést megspóroltam. 

 Itt jött a röhögés, aztán elővettem a szendvicsemet. Időnyerés céljából a második felét már útközben majszoltam el. Amúgy nem volt akkora gáz, csak télen ugye korábban sötétedik. Elkezdtem matekozni. Éreztem, hogy Özséb már nem fér bele reálisan. Aztán előttem a távolban megvetően magasodott a hegy, amire föl kéne kapaszkodnom. A kilátó is felvillant, és esküszöm, gúnyos kacagást hallottam! Ekkor veszítettem el az önkontrollt.

-Mögháglak, Özséb, möglásd!

Tempóváltás közben eszembe jutott, hogy nekem hivatásos túravezetőnek kéne állnom, annyira jó vagyok. Ezen tovább kacarásztam. Gyorsan visszaértem a kereszteződéshez, ahol vidám kínai túracsapat álldogált. Gondoltam, építem a nemzetközi kapcsolatokat, és mosolyogva odavetettem enyhén hortobágyi tájszólással egy "happy new year"-t. Egyikük cuki "buek"-kel válaszolt. Egyem meg a szívét!

 A nagy meredek előtt nem engedélyeztem magamnak pihenőt, lendületből nekifutottam. Aztán olyan lélegzetelállítóan szépséges látvány fogadott, hogy elfeledtem fáradtságot, időt, és csak gyönyörködtem és fényképeztem. 

 Jött a kacskaringós út, tele pazar kilátással. Az egyik helyen kedves pár nézelődött, videózott. Kihasználtam a lehetőséget, hogy legyen rólam teljes alakos kép is. A kép címe: Ivett boldog 😄

 Akkor már tudtam, hogy fölmegyek, lesz, ami lesz. Nem is kapkodtam, kiszámoltam ugyanis, hogy nagyjából a szurdok tetején leszek naplementekor, ott meg lehetetlen eltévedni. Kiélveztem minden pillanatot, magamévá tettem Özsébet és a gyönyörű látványt.

 Megnéztem az órát, egész jól álltam. És akkor elgyalogoltam egy (komolyan, de tényleg nagyon-nagyon hihetetlenül!) közeli másik kilátóhelyre. Nagyon szeretem, mert itt kevesebben vannak, ki lehet ülni falatozni, napozni. Igen, ez volt fél háromkor.

 Leültem egy fatörzsre, elővettem tradícionális Pilóta kekszemet, és komótosan elfogyasztottam hármat, készítettem képeket, töltekeztem a látvánnyal és visszaindultam. Tempósan. Mert miután az összes makacs őrült ötletemet megvalósítottam, láttam, hogy 13 km-nél járok. Nem mertem kiszámolni, mit jelent ez, csak mentem.

 Közben szembejött egy tündéri nő, ő fölfele tartott naplementét fényképezni. Ok, neki csak a faluba kellett leérni. Beszélgettünk kicsit "az a pár perc már mit számít" alapon, aztán folytattam az ámokfutást. Azért én is elcsíptem a naplementét.

 Rohanás tovább. Nagyot mentem, így is odaértem a szurdok tetejére négy után kicsivel. Nagyképűen fújtam egyet, és elindultam. Na most lefele a letaposott jeges hó...hogy is mondjam...csúszós. Az első helyen még mentettem egy fába kapaszkodva. A másodiknál kerültem kicsit a mederben átküzdve magam köveken, ágakon. A harmadiknál nem volt kerülőút, illetve még meredekebb és veszélyesebb lett volna.

 Ez most maradjon köztünk. Tudjátok, az ember sok mindent megtesz a túlélésért. Én legalább nem ettem meg senkit, jó?! Szóval leültem, és-mit szépítsem-, seggen csúsztam le. Aztán még kétszer, akkor már mindegy volt, nadrágom szarrá ázva, közönség sehol. Igen, erről eszembe jutott, hogy rácsörgök a barátnőmre, ha két óra múlva nem jelentkezem, csak tudjon róla, hol vagyok. A biztonság kedvéért. Nem, Ivett vagány, megoldja egyedül!

 Így is lett. Mire leértem, gyönyörű holdfény fogadott. Őszintén mondom, hogy varázslatos pillanat volt. Leginkább azért, mert ép bőrrel lejutottam. 

 Akárhogyan is, nekem fantasztikus évkezdés volt. Ha igaz a babona, hogy azt csináljuk egész évben, amit elsején: benne vagyok! 😃

BÚÉK! 🌕