Yvette meghalt

  

  Ne gyászoljátok, én sem teszem. Érdekes ez az évtizedeken átnyúló külső-belső harc a nevem kapcsán. Érdekes a kettősség, amiben éltem, mégsem számoltam föl. Amikor megtanultam írni, anyám úgy tanította meg a nevem: Dr Bartha Yvette. Hát igen, megérdemelne egy pszichológiai esszét. Egyrészt látható, nem sok esélyt hagyott a szabad pályaválasztásra. Belém égett, amikor átjött egy baráti házaspár, és az egyik fiú meglátta, mit írok, azt mondta:"Majd akkor írd így, ha kiérdemelted." És én borzasztóan szégyelltem magam (pedig sok minden voltam, csak beképzelt nem). A sors különleges játéka, hogy a fiam minden iratában az anyja születési neve úgy kezdődik: DR 😊 Lehet, tényleg ez volt megírva a csillagokban, ki tudja...

  És itt a keresztnevem. Ivetta néven lettem anyakönyvezve. Gyűlöltem első perctől, ahogy megtudtam. Öntudatosan nem foglalkoztam vele, amíg rám nem szóltak, hogy ha nem így írok alá hivatalos papírt, bajom lehet belőle. Akkor elfogadtam a helyzetet, de minden nem kötelező helyen maradtam Yvette. Gondolkoztam egyébként, mi volt a vad ellenállásom alapja Ivettával. Valamiért, ha becsuktam a szemem, nekem egy vastag, sötét keretes szemüveget hordó, szigorú tekintetű, konzervatív, púderszín kiskosztümben karót nyelve álló doktor néni jelent meg (anyám álma). Ridegnek, hidegnek éreztem. Aztán férjhez mentem, és amikor elváltam, egyik első dolgom volt, hogy visszavegyem a lánykori nevemet. Akkor akartam először hivatalosan megváltoztatni, de lebeszéltek, hogy az idegen írásmódot úgyse engedélyezik. Én meg ahhoz ragaszkodtam (beképzelt nem vagyok, de makacs igen 😃 ). És ha az nem lehetett, akkor hagytam annyiban. Aztán még nekifutottam kétszer, sikertelenül. 

  Nem tudom, miért tavaly sokalltam be, tényleg. Azt mondtam, mindegy, akkor ne legyen Yvette, de Ivetta se maradok! Jogi úton lemetszették azt a fránya "a" betűt. Nagyon fura érzés volt, egyszerre ijesztő és megkönnyebbülést hozó. De még mindig maradt a kettősség.

  Yvette. Anyámról tudni kell, hogy imádja a franciákat. Mindent, ami francia: zenét, filmet, ételt. És nevet. A nővérem szerencsés volt, ő kapott egy szép magyar nevet, és második névnek egy hozzá egyáltalán nem illő Henriettát. Sose használta (meg tudom érteni). 

  A napokban elfogott egy belső nyugtalanság. elkezdtem leírni a nevemet Ivett és Yvette alakban, vezetéknévvel és anélkül. A fiamat faggattam, melyik tetszik neki jobban. Őszintén azt felelte, az Yvette-et szokta meg, de a másik is szép. 

  Nézegettem a neveket, és ilyen gondolatok jöttek: az Ivett olyan egyszerű, semmilyen, az Yvette bezzeg különleges! Jött egy fura, szorító érzés, és végre kibuggyant a helyes kérdés: KI GONDOLJA EZT? Kinek olyan fontos, hogy különleges, kirívó és extravagáns legyen? Hát az anyám. Neki létszükséglet volt, hogy kitűnjön, hogy mindenhol felfigyeljenek rá, hogy felsőbbrendűnek érezhesse magát. És pechünkre minket a nővéremmel a saját kiterjesztéseinek tekintett, így rajtunk keresztül is meg akarta valósítani ezt.

  Hirtelen indíttatásból átírtam a nevem a Facebook-on. Na jó, annyira hirtelen nem volt, mert először nem találtam, hol kell, már kezdtem feladni, amikor meglett. Akkor meg újra elbizonytalanodtam. Vajon tényleg az Ivett tetszik jobban, vagy csak anyám ellen lázadok? (Meg tudom ám bonyolítani a saját életemet!). Papír elő, írásgyakorlat. Ok, csak 60 nap, ha meggondolom magam, legfeljebb visszaváltok. Megtettem! 

  És utána világosodtam meg: a lényeg, hogy szabadon dönthetek! Ivetta, Yvette, Ivett, nem ez számít. Az számít, hogy én választhatok! Fölmentem az oldalamra és néztem a nevemet: Bartha Ivett. Egyszerű, letisztult, szép. Valamiért, amikor ránéztem, egy erdő és egy kristálytiszta hegyi patak képe ugrott be. Illik hozzám. Magyar vagyok, van egy szép, magyar vezetéknevem. És van egy keresztnevem, aminek van magyar írásmódja. Ez vagyok én. 

   Még zaklatott vagyok kicsit, de azért beindult a humorom is: ha egy néger törzs asszonya lennék, ez az egész dilemma föl sem merül. Bár akkor biztos nem Ivettnek hívnának 😊

  Talán nevetségesnek tűnik az óriási érzelmi vihar egy név miatt. De ez az egész bennem sokkal mélyebb dolgokat mozgatott meg. Mennyire természetesnek fogadok el és ragaszkodom valamihez, ami nem is hozzám tartozik? Mennyire nem kérdőjelezek meg vágyakat, amelyek nem az enyémek? Mi mindennel kapcsolatban lehetek még így? És a végső nagy kérdés: ki vagyok én? Azt hiszem, most közelebb kerültem önmagamhoz.