Anyák napja

   Ez a nap, sőt, mondhatom, hogy ez az időszak, ami az anyák napját övezi, számomra évről évre ambivalens érzéseket hoz. A fájdalmamat és hiányomat a saját anyám kapcsán, és a boldogságomat a fiammal kapcsolatban. 

  Nemrég megvettem Pál Ferenc: Ami igazán számít című könyvét. Még az elején pontokba szedi az érzelmi intelligenciával rendelkező emberek jellemzőit. Rögtön a 3. pont:"A szüleikhez fűződő kapcsolatuk rendezett,de érzelmileg leváltak róluk." Na, ezen a ponton heves érzelmek ragadtak el, még fizikai tüneteket is produkáltam. Az én kapcsolatom ugyanis az az anyámmal, hogy megszakítottam minden kontaktust. Egyébként is benne voltam már az anyák napja-életérzésben, és még ez is! Tényleg akkor és csak akkor vagyok érzelmileg intelligens, ha eltűröm anyám szemétkedéseit, bűntudatkeltését és bántó megjegyzéseit???!!! Félretettem szépen a könyvet és remekül elfojtottam az indulataimat.

  Aztán két napja kimentem a parkba a törzshelyemre. A kedvenc padomat elfoglalta egy idős pár, duzzogva leültem egy másikra, és elkezdtem naplót írogatni. Akaratlanul is hallottam a beszélgetésüket. A hölgy családi viszályról panaszkodott. elmerengtem, mennyi energiát pazarolnak el az emberek ilyen dolgokra. Amikor elindultam hazafelé, bevillant a könyv és az a bizonyos mondat. Akkor és ott satorim volt, kérem szépen! Hát persze! Feri atya anélkül írta meg ezt a részt, hogy ismerné anyámat! Ha találkozik vele, sírdogál félórát és biztos kihúzza ezt a mondatot! 😃

  Remekül elszórakoztam ezen a képzeletbeli találkozón, aztán tovább forgattam magamban a dolgokat. Tegnap újabb felismerésem volt: mi lenne, ha idén szakítanék a hagyománnyal, és a keserédes megélés helyett csak a jót választanám? Mi lenne, ha nem sajnálnám magam, hanem örvendeznék a saját anyaságomnak és Földanyához kapcsolódnék?

  Aztán ma kora reggel eljutottam az önvizsgálatig. Amikor lehetőségem volt rá, azonnal elmenekültem otthonról. Valójában anyám szakította meg velem a kapcsolatot, amikor kiszabadulva az uralmából visszatértem és igyekeztem új alapokra helyezni  kettőnk viszonyát. Aztán már saját döntés volt, hogy én sem keresem, de valójában semmi nem oldódott meg, hurcoltam a sebeimet és áhítoztam a szeretetére. Majd jött egy nárcisztikus férfi, aki visszahozta gyermekkorom poklát rettegéssel, kihasználással és megaláztatással. Azt hiszem, a vele való harcban nőttem fel. Akkor már nem volt mese, szembe kellett néznem a démonaimmal, miatta és a fiam miatt is, akire nem akartam tovább örökíteni a családi mételyt. 

  Futottam újabb köröket anyámmal, majd az egyik különösen aljas húzása után újra úgy döntöttem, hogy megszakítok vele minden kapcsolatot. Ma reggel döbbentem rá, mekkora különbség volt a két döntés között! Az első kétségbeesett menekülés volt, a második  átgondolt tett. Az első után minden fájdalmamat kidolgozatlanul magamban hurcoltam, mire a második megszületett, már jórészt feldolgoztam. 

  Ha én könyvet írnék, az érzelmi intelligenciával kapcsolatban az lenne az egyik (talán az első) pont:"Az önmagukhoz fűződő kapcsolatuk rendezett és szeretetteljes." Saját magával ugyanis csak az lehet jóban, aki már rendezte élete legfontosabb kapcsolatait, és tetszik, nem tetszik, ebben első helyen a szülők állnak. És az, hogy valaki megszakítja a mérgező, bántalmazó szülővel a kapcsolatot, számomra teljesen elfogadható rendezés. 

  És akkor béke lett bennem. 

  Most nézek ki az ablakon, süt a nap, csicseregnek a madarak, olyan szép és meghitt ez a reggel. A fiam nemsokára ébredezik, félig nyitott szemekkel átbóklászik és megkérdezi, ahogy minden reggel, hogy aludtam. 

  Világomban minden rendben van 💞


Megjegyzések

  1. Kedves Ivett!
    Az első talán amit olvasok, és hogy miért teszem (tettem) nem tudom, nem fontos.
    Lehet az első mondat az amit írsz, megszavazom (önszeretet...), azt is érzem, hogy a Pál Feri féle mondat is benne van a "felsorolásban"... előbb utóbb biztosan belekerül, ha nem a jelen élet során, talán később...
    Eszembe jut a családállítás "kitalálója", aki visszatérően említette, hogy a szüleink (és mehetünk még az ősök során hetediziglen...) az egyik felünk, ha nem fogadjuk el, önmagunkkal tesszük azt.
    Remélem nem volt bántó a gondolatsor...
    Minden jót!
    András

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves András!
      Nagyon köszönöm a hozzászólást, azért is, mert így kiderült, hogy nem sikerült teljesen kibontanom a gondolatsort. Nagyon fontos rendet tennünk magunkban a szüleinkkel és igen, sokszor távolabbi felmenőinkkel kapcsolatban. Örülök, hogy említetted a családállítást, az egyik legjobb módszernek tartom, bátorság és nyitottság kell hozzá, de nagy felismerések és nagy gyógyulások vannak. Én felgöngyölítettem a női vonalam traumáját, megrázó volt ott állni és érezni a dolgokat. Egyéb módszereket is alkalmaztam és az, hogy láttam anyámat sérült, meggyötört gyermekként, aki ugyanúgy vágyott az anyjától szeretetre és elfogadásra, mint én tőle, megértést adott. El tudom fogadni, hogy ő ennyire volt képes. Ugyanakkor határozottan elutasítom azt az igen elterjedt nézetet, hogy mindenáron kapcsolatot kell tartani a szülőkkel. Nincs pszichológus végzettségem, így nem is dobálózhatok szakszavakkal, de rengeteg pszichológiai témájú könyvet olvastam, és azt le merem írni, hogy anyám a nárcisztikus személyiség vonásait markánsan hordozza. És felnőttként jogom van úgy dönteni, hogy egy bántalmazó, mérgező személlyel, aki engem és a fiamat folyamatosan manipulálni próbál és verbálisan bánt, a lelki és testi egészségem érdekében megszakítom a kapcsolatot, akkor is, ha történetesen az anyámról van szó. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadom, vagy úgy teszek, mintha nem ő szült volna, de felé ugyanúgy meghúzom a védelmi vonalamat, mint bárki más felé, aki ártani igyekszik. Jó szívvel ajánlom Susan Forward: Mérgező szülők című könyvét. Számomra hihetetlenül felszabadító hatással volt. Az első könyv volt, amiben egyértelműen szerepelt: nem minden esetben lehet rendezni a szülővel a kapcsolatot vagy csak azon az áron, hogy visszaállunk a beteg családi hierarchiába. Ezért igyekeztem hangsúlyozni, hogy magunkban tegyünk rendet. És itt is szeretném hangsúlyozni, hogy azért vannak fokozatok. Azért, mert anyu kicsit túlgondoskodó vagy apu mindig kritizálja a hajszínemet, még nem mérgező és nem kell rögtön világgá menni. Van olyan szülő, akivel elég csak egy kis távolságot tartani. Én azért állok bele a "szabad megszakítani" témába, mert megéltem és mert még segítő területen is szinte mindenki azt mantrázza: "Amíg nem jó a kapcsolatod a szüleiddel, addig nem lehetsz teljes ember." Tulajdonképpen olyasmit várnak el, amibe egy másik embernek is beleszólása van, és ez irreális. Én azt mondom:"Találd meg magadban a békét a szüleiddel kapcsolatban. És aztán merj szabadon és boldogan élni." És zárszóként egyik kedvenc idézetem, ami sok nehézségen átsegített:"A kötelék, mely igaz családodat összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet, és a benne lelt öröm."

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ivett karácsonyfát állít

Traumán túl-új élet

Fiam születésnapjára