Anyák napja
Ez a nap, sőt, mondhatom, hogy ez az időszak, ami az anyák napját övezi, számomra évről évre ambivalens érzéseket hoz. A fájdalmamat és hiányomat a saját anyám kapcsán, és a boldogságomat a fiammal kapcsolatban.
Nemrég megvettem Pál Ferenc: Ami igazán számít című könyvét. Még az elején pontokba szedi az érzelmi intelligenciával rendelkező emberek jellemzőit. Rögtön a 3. pont:"A szüleikhez fűződő kapcsolatuk rendezett,de érzelmileg leváltak róluk." Na, ezen a ponton heves érzelmek ragadtak el, még fizikai tüneteket is produkáltam. Az én kapcsolatom ugyanis az az anyámmal, hogy megszakítottam minden kontaktust. Egyébként is benne voltam már az anyák napja-életérzésben, és még ez is! Tényleg akkor és csak akkor vagyok érzelmileg intelligens, ha eltűröm anyám szemétkedéseit, bűntudatkeltését és bántó megjegyzéseit???!!! Félretettem szépen a könyvet és remekül elfojtottam az indulataimat.
Aztán két napja kimentem a parkba a törzshelyemre. A kedvenc padomat elfoglalta egy idős pár, duzzogva leültem egy másikra, és elkezdtem naplót írogatni. Akaratlanul is hallottam a beszélgetésüket. A hölgy családi viszályról panaszkodott. elmerengtem, mennyi energiát pazarolnak el az emberek ilyen dolgokra. Amikor elindultam hazafelé, bevillant a könyv és az a bizonyos mondat. Akkor és ott satorim volt, kérem szépen! Hát persze! Feri atya anélkül írta meg ezt a részt, hogy ismerné anyámat! Ha találkozik vele, sírdogál félórát és biztos kihúzza ezt a mondatot! 😃
Remekül elszórakoztam ezen a képzeletbeli találkozón, aztán tovább forgattam magamban a dolgokat. Tegnap újabb felismerésem volt: mi lenne, ha idén szakítanék a hagyománnyal, és a keserédes megélés helyett csak a jót választanám? Mi lenne, ha nem sajnálnám magam, hanem örvendeznék a saját anyaságomnak és Földanyához kapcsolódnék?
Aztán ma kora reggel eljutottam az önvizsgálatig. Amikor lehetőségem volt rá, azonnal elmenekültem otthonról. Valójában anyám szakította meg velem a kapcsolatot, amikor kiszabadulva az uralmából visszatértem és igyekeztem új alapokra helyezni kettőnk viszonyát. Aztán már saját döntés volt, hogy én sem keresem, de valójában semmi nem oldódott meg, hurcoltam a sebeimet és áhítoztam a szeretetére. Majd jött egy nárcisztikus férfi, aki visszahozta gyermekkorom poklát rettegéssel, kihasználással és megaláztatással. Azt hiszem, a vele való harcban nőttem fel. Akkor már nem volt mese, szembe kellett néznem a démonaimmal, miatta és a fiam miatt is, akire nem akartam tovább örökíteni a családi mételyt.
Futottam újabb köröket anyámmal, majd az egyik különösen aljas húzása után újra úgy döntöttem, hogy megszakítok vele minden kapcsolatot. Ma reggel döbbentem rá, mekkora különbség volt a két döntés között! Az első kétségbeesett menekülés volt, a második átgondolt tett. Az első után minden fájdalmamat kidolgozatlanul magamban hurcoltam, mire a második megszületett, már jórészt feldolgoztam.
Ha én könyvet írnék, az érzelmi intelligenciával kapcsolatban az lenne az egyik (talán az első) pont:"Az önmagukhoz fűződő kapcsolatuk rendezett és szeretetteljes." Saját magával ugyanis csak az lehet jóban, aki már rendezte élete legfontosabb kapcsolatait, és tetszik, nem tetszik, ebben első helyen a szülők állnak. És az, hogy valaki megszakítja a mérgező, bántalmazó szülővel a kapcsolatot, számomra teljesen elfogadható rendezés.
És akkor béke lett bennem.
Most nézek ki az ablakon, süt a nap, csicseregnek a madarak, olyan szép és meghitt ez a reggel. A fiam nemsokára ébredezik, félig nyitott szemekkel átbóklászik és megkérdezi, ahogy minden reggel, hogy aludtam.
Világomban minden rendben van 💞
Kedves Ivett!
VálaszTörlésAz első talán amit olvasok, és hogy miért teszem (tettem) nem tudom, nem fontos.
Lehet az első mondat az amit írsz, megszavazom (önszeretet...), azt is érzem, hogy a Pál Feri féle mondat is benne van a "felsorolásban"... előbb utóbb biztosan belekerül, ha nem a jelen élet során, talán később...
Eszembe jut a családállítás "kitalálója", aki visszatérően említette, hogy a szüleink (és mehetünk még az ősök során hetediziglen...) az egyik felünk, ha nem fogadjuk el, önmagunkkal tesszük azt.
Remélem nem volt bántó a gondolatsor...
Minden jót!
András
Kedves András!
TörlésNagyon köszönöm a hozzászólást, azért is, mert így kiderült, hogy nem sikerült teljesen kibontanom a gondolatsort. Nagyon fontos rendet tennünk magunkban a szüleinkkel és igen, sokszor távolabbi felmenőinkkel kapcsolatban. Örülök, hogy említetted a családállítást, az egyik legjobb módszernek tartom, bátorság és nyitottság kell hozzá, de nagy felismerések és nagy gyógyulások vannak. Én felgöngyölítettem a női vonalam traumáját, megrázó volt ott állni és érezni a dolgokat. Egyéb módszereket is alkalmaztam és az, hogy láttam anyámat sérült, meggyötört gyermekként, aki ugyanúgy vágyott az anyjától szeretetre és elfogadásra, mint én tőle, megértést adott. El tudom fogadni, hogy ő ennyire volt képes. Ugyanakkor határozottan elutasítom azt az igen elterjedt nézetet, hogy mindenáron kapcsolatot kell tartani a szülőkkel. Nincs pszichológus végzettségem, így nem is dobálózhatok szakszavakkal, de rengeteg pszichológiai témájú könyvet olvastam, és azt le merem írni, hogy anyám a nárcisztikus személyiség vonásait markánsan hordozza. És felnőttként jogom van úgy dönteni, hogy egy bántalmazó, mérgező személlyel, aki engem és a fiamat folyamatosan manipulálni próbál és verbálisan bánt, a lelki és testi egészségem érdekében megszakítom a kapcsolatot, akkor is, ha történetesen az anyámról van szó. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadom, vagy úgy teszek, mintha nem ő szült volna, de felé ugyanúgy meghúzom a védelmi vonalamat, mint bárki más felé, aki ártani igyekszik. Jó szívvel ajánlom Susan Forward: Mérgező szülők című könyvét. Számomra hihetetlenül felszabadító hatással volt. Az első könyv volt, amiben egyértelműen szerepelt: nem minden esetben lehet rendezni a szülővel a kapcsolatot vagy csak azon az áron, hogy visszaállunk a beteg családi hierarchiába. Ezért igyekeztem hangsúlyozni, hogy magunkban tegyünk rendet. És itt is szeretném hangsúlyozni, hogy azért vannak fokozatok. Azért, mert anyu kicsit túlgondoskodó vagy apu mindig kritizálja a hajszínemet, még nem mérgező és nem kell rögtön világgá menni. Van olyan szülő, akivel elég csak egy kis távolságot tartani. Én azért állok bele a "szabad megszakítani" témába, mert megéltem és mert még segítő területen is szinte mindenki azt mantrázza: "Amíg nem jó a kapcsolatod a szüleiddel, addig nem lehetsz teljes ember." Tulajdonképpen olyasmit várnak el, amibe egy másik embernek is beleszólása van, és ez irreális. Én azt mondom:"Találd meg magadban a békét a szüleiddel kapcsolatban. És aztán merj szabadon és boldogan élni." És zárszóként egyik kedvenc idézetem, ami sok nehézségen átsegített:"A kötelék, mely igaz családodat összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet, és a benne lelt öröm."