Ezek a mai fiatalok....
Olyan 5-6 éves koromban fogadalmat tettem: ha felnövök, nem felejtem el, mi a fontos, és komolyan fogom venni a gyerekemet. Ezt minden egyes alkalommal elismételtem, amikor anyám semmibe vette az érzéseimet, esetleg megbüntetett, mert sírni mertem egy számomra fontos dolog elvesztése miatt. Ilyenkor a szüleim hálószobájában álldogáltam, anyám vágya szerint mélységes bűntudatban. Az is volt, szerettem a kedvére tenni, még ha többnyire nem is értettem, miért kell aktuálisan nagyon szégyellnem magam.
Nem tudom, a fogadalom-e az oka, de felnőve valahogy erős kapcsolatom maradt a gyerekekkel, mintha tényleg bele tudnám élni magam a kis világukba. A saját fiammal nehezebb volt, ott bekapcsoltak a programok, de amikor végre túl tudtam lépni az átkozott örökségemen, csodálatos érzés volt csak jelen lenni és támogatni a fiamat, ha bántotta valami vagy szomorú volt.
Ma reggel szembeköszönt egy fiatalokat kritizáló megosztás. A lényege az volt, hogy okostelefon helyett inkább katonaság kéne nekik! Volt hozzá szép illusztráció is, katonai bakancs és egyenruha. Van néhány dolog, ami vörös posztóként működik nálam. Az egyik, amikor egy korombeli, aki nagy valószínűséggel egy ilyen fiatalnak az anyja vagy az apja, büszke öntudattal belök egy ehhez hasonló mély gondolatot az internetes térbe.
Az első személyes észrevételem: az a fiatal nagy valószínűséggel épp anyutól vagy aputól kapta azt a telefont, jobb esetben iskolás korában, de nem ritkán már jóval hamarabb. Nem az ő hibája, hogy anyuék lusták voltak vele foglalkozni, odaülni mellé és kisautót tologatni (10 perc után tényleg agyzsibbasztó, ilyenkor lehet szépen kimenni a szabadba bújócskázni vagy leveleket gyűjteni, gyurmázni, rajzolni). Szóval ott van Pistike, aki idejekorán megszokta, hogy amikor nyűgös vagy unatkozik, kap a kezébe egy színes, hangos kütyüt, anyu és apu is boldog, mert tudja nyomkodni a sajátját. Aztán Pistike, akinek nem olvastak esti mesét, nem beszélgettek vele, nem ültek le mellé játszani, kamasz lesz. Addigra rá van gyógyulva a mobiljára, hiszen a vérévé vált. És akkor szomszéd anyu (aki egyébként a sajátjával ugyanezt játszotta el) drámai hangvételben közli lesújtó véleményét Pistikéről és úgy általában a mai fiatalokról. Ez az egyik része.
Aztán itt van a katonaság, mint a férfivá válás egyetlen hiteles módja. Vessenek rám követ, de a megalázást és a testi-lelki terrort nem tekintem jó beavatási rítusnak. Bőven elég, ha egy fiúgyermeknek van egy olyan apja, aki jó példával szolgál. Aki határozott, bátor, őszinte, akivel lehet biciklit szerelni, fiús játékokat játszani, felfedezni a világot. Ha már fegyelemre nevelés, a sportot ezerszer jobbnak tartom (persze oda is kell egy jó edző).
Szóval ne felejtsük el: ezek a mai fiatalok a mi gyerekeink, olyanok, amilyeneknek mi neveljük őket. Én a sok trauma mellett kaptam értéket is a szüleimtől, azt igyekszem továbbadni. Van, amit egész másképp csinálok (remélem!). És tisztában vagyok vele: bármi zavar a fiamban, az engem tükröz.
Zárszóként erre egy édes történet. Sokszor mondtam a kisfiamnak, hogy ezt is tőlem örökölte, meg azt is (persze csupa pozitív dologról volt szó). Aztán egyszer rácsattantam:
- Olyan hisztis vagy!
Erre az én kis drágám gondolkodás nélkül rávágta:
-Ezt is tőled örököltem!
És igaza volt! 😄
Megjegyzések
Megjegyzés küldése