A szeretet ereje

   Nem a legütősebb cím, elismerem, de erről akarok írni. A cikk alapján, ami megihletett, először "A ketrecbe zárt fiú" címmel kacérkodtam, de amióta konstatáltam, hogy második legolvasottabb írásom az "Yvette meghalt" , vagyis sokkal több embert mozgatott meg feltételezett halálom, mint mélyenszántó gondolataim, úgy döntöttem, inkább írok annak a kemény magnak, akik a tartalmat értékelik, mint azoknak, akik egy borzongást sejtető címre ugranak. Az utóbbiaktól elnézést kérek, hogy még mindig élek 😃

  Szóval olvastam egy nagyon jó pszichológiai cikket a gyerekkori traumák hatásáról. Számomra ez mai napig fontos és érzékeny téma, úgy gondolom, nem lehet túl sokat foglalkozni vele, mert a felnőttkori nehézségeink, kudarcaink ott vannak megalapozva.

  Az írás kiemeli, milyen fontos az ilyen gyerekeknél, hogy biztonságos, szeretetteljes közegbe kerüljenek. "A leghatékonyabb terápia maga a szeretet." Milyen egyszerűen hangzik. És mégis milyen könnyen megfeledkezünk róla. 

  Most már jó pár éve foglalkoztat a spriritualitás, és érdeklődésemnek megfelelő helyeken fordultam meg. Az első riasztó tapasztalatom a reikis ölelés volt. Semmi rémséget nem kell elképzelni, van egy csoport, és mindenki mindenkivel összeölelkezik. Én egyébként egy nagyon ölelgetős-puszilgatós fajta vagyok, de itt besokkoltam a kötelező jellegű szeretetnyilvánítástól. 

  Belém égett egy piaci jelenet is, két nő, az egyik elkezdett köhögni, mire a másik fensőbbséges mosollyal megjegyezte:"Mit nem mondasz ki?" Anyád, semmit, mert épp megfulladok a köhögéstől! A válasz már csak az én fejemben hangzott el 😃

  A pszichológiai témájú könyvek terjedésével pedig egy önjelölt autodidakta pszichológus-kaszt nőtte ki magát. Az én megboldogult egyetemista koromban négyen voltunk jó barátnők. Ha valakinek szívfájdalma volt, összegyűltünk, és nagyjából így zajlott az esemény: "A Józsi ma olyan bunkó volt, beszólt!" Ekkor női szolidaritással lehordtuk a Józsit mindennek, közben egyikünk zsepit, másikunk bonbont nyújtott a sértettnek, a harmadik meg simogatta a kezét, vagy átölelte. Ma ez nagyjából így történik:"Namaste lányok! Ma reggel meditáltam a gurummal és AHA élményem volt. Tudom már, mi a valódi probléma: a Józsi nárcisztikus...(rövid hatásszünet)...és egy kicsit borderline!" A többiek szelíd mosollyal bólogatnak, egyikük javasolja a látóját, a második rontáslevételt, a harmadik pedig félhülye arckifejezéssel kijelenti, hogy a Józsit ilyennek szeretjük, és bocsássunk rá rózsaszín fényt.

  Félreértés ne essék, továbbra is hiszek energiában, még a rózsaszín fényben is. De leginkább a szívünkből kiinduló szeretetben hiszek. És következzék saját példa, hiszen én magam se voltam (és vagyok) a spirituális dilettantizmus kísértésétől mentes. Egy ezoterikus nap keretében beültem kineziológiai előadásra, ahol a hölgy megtanította a nyugtató hatású homlok-tarkó fogást. Aznap este a kisfiam nyűgös volt, sírdogált. Jött a frissen képzett, tudatos anya! Megfogtam szerencsétlen babám fejét és küldtem a nyugtató energiát, rendkívül tudatosan és ugyanannyira hatástalanul. Aztán ösztönös anyamozdulattal fölkaptam és ringatni kezdtem. Két percen belül megnyugodott. Ismét csak a félreértések elkerülése végett: a homlok-tarkó fogás egy remek technika. De a valódi gyógyulást nem a technika, hanem a szándék ereje, a szeretet áramlása adja.

  Visszakanyarodva a cikkhez, kiemeli a szeretetteli érintés gyógyító hatását. Ebben semmi misztikus nincs, és mégis a legcsodálatosabb varázslat: egy ölelés, egy puszi, a buksi megsimogatása egy gyerek számára mennyei manna. Nem kell hozzá tanfolyam, szakirodalom. Csak szeretet.

  És ha már tudatosság, zárásként ismét egy saját példa: volt nekem csúnya válásom és benne egy velejéig rosszindulatú anyós, akiben az aljasság eltökéltséggel és kitartással párosult. Akkoriban olvastam arról: "Válaszd a szeretetet." Ki is írtam magamnak, rajzoltam hozzá szívecskéket, mégse volt katartikus hatása. Aztán fölé ragasztottam a fiamról egy képet, hogy ne felejtsem el, miért nem hagyom magam többé belerángatni anyósom gyűlöletkörébe. Éveken át sokszor kellett újra és újra meghoznom a döntést, és nem bántam meg. A mondat a kisfiam képével mai napig megvan az egyik hangfal oldalán, amire rögtön rálátok, ha a géphez ülök. (A flamingó utóbb került a kompozícióhoz 😃 ). Ő közben megnőtt és elmúltak a vészterhes idők.  De sok nehéz pillanatomban volt segítség és mai napig melegséggel tölt el, ha ránézek. 

  És amikor csak tudom, a szeretetet választom.