Az utolsó párbaj

   Múlt héten megnéztük  Az utolsó párbajt. A rendező és a színészgárda is jó filmmel kecsegtetett, és nem csalódtam. Felkavaró, elgondolkodtató, és engem mélyen megérintő alkotás volt, olyan, ami után kimegy az ember a moziból, de képtelen csak úgy visszatérni a hétköznapi valóságba. Már akkor tudtam, hogy írni fogok róla. A sors fintora, hogy beteg lettem, és még most is fáj a torkom, jelezvén, milyen nehéz szólnom e témában.

  A mű a 14.században játszódik Franciaországban, és gyönyörű eszközökkel mutatja be egy akkori nő sorsát. A házasságát az apja rendezi a leendő urával, tűri a kizárólag férje számára kielégítő házaséletet, elviseli borzalmas anyósát. Aztán megerőszakolják. És ő kiáll az igazáért. Nem hisznek neki, megalázzák, a legjobb barátnője is elfordul tőle, mintha ő lenne vétkes. A férje csak a saját büszkeségén esett csorbát akarja kiköszörülni, párbajban életre-halálra. Azt elfelejti említeni, hogyha veszít, a felesége bűnösnek találtatik és szörnyű kínhalállal lakol.

  Egy másik történet a 21. századi Magyarországon. A nő az otthoni pokolból egy kiutat lát: párkapcsolatba menekül. Párja minden szabadságvágyát igyekszik csírájában elfojtani. Fennsőbbségesen kijelenti, hogy konzervatív, hagyományos értékeket tisztelő. Csak az esküvő után derül ki, bár a tinta meg se szárad rendesen a házassági iraton, hogy ebbe beletartozik a szerető tartásának szép hagyománya is. Válás után kicsit éhezik, majd beindul a vállalkozása. Nem adja fel, újra férjhez megy. Itt megtanulja, mit jelent házasságon belül az asszony megrendszabályozása. Szembesül vele, hogy az álszent társadalom szemet huny a családon belüli erőszak fölött. Újra fellázad, elválik. Egyedül marad a traumájával és a mérhetetlenül sok igazságtalansággal, ami a jogrendszerbe belefér.  Érte senki nem vív párbajt, de jobb is így, megtanul harcolni magáért és a gyermekéért. 

  Igen, van, ami változott. De sok dolog, sok nagyon fontos dolog nem. A mi családunkban is van egy hagyomány női ágon: a férfigyűlölet. Sajnos van alapja, az én dédmamámat is megerőszakolták a világháború alatt, és ki tudja, mi történt a korábbi generációkban. Én is gyűjtöttem okot a személyes életemben. De egyszer véget kell vetni ennek! És ebben nekünk nőknek nagyon fontos feladatunk, hogy kilépjünk az áldozati szerepből. Merjünk beleállni a saját erőnkbe és nem anyáink, nagyanyáink sorsát másolni. És szólni, kiállni az igazunkért.