Kalandos nyaralás-Alien

   A fiam 16 lesz ősszel. Ezt összevetve a címmel szülőtársaim, akik már túl vannak rajta, vigyorogva, akik benne, megértő sóhajjal összerakták a képet.

  Ott tartottam, hogy az első nap fordulatos, eseménydús, de alapvetően sikeres volt. Viszont már ekkor elkezdődött nyaralásunk dark szakasza. Miután sikerült elintézni aznapi szállásunkat, szárnyaló örömmel vetettem bele magam a strandolásba. Vidáman ecseteltem a fiamnak, milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen gyönyörű helyet találtunk, és mekkora a kontraszt azzal a borzalmas lyukkal összevetve.

  Erre flegma arccal annyit felelt: "Ez is egy lyuk." Döbbenten néztem rá. "Ezt most komolyan mondod? Te nem látod a különbséget a két szállás között???!" "Nem. Ez is egy lyuk." Nagyon csalódott voltam, aztán túltettem magam rajta. 

  Ő pedig elkezdte mondogatni, hogy talán még hétközben találunk szállást, de hétvégén nem valószínű....Aztán látványosan szomorkodott. Jó anyaként megkérdeztem, mi a baj. Hát, meghívták egy buliba pénteken, és ő most olyan szomorú, hogy nem lehet ott. Először nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, jó, szomorkodjon félórát, aztán élvezzük a nyaralást. 

  De a fiam, illetve az a lény, aki felfalta, és felvette az alakját, intenzív lélektani hadviselésbe kezdett. Másnap is ismételgette, hogy nem lesz hétvégén szállásunk, akkor már éles hangon visszakérdeztem, csak nem akar hazamenni? Nem merte nyíltan kimondani, csak itthon szaladt ki a száján, hogy de, ő arra számított, hogy megesik rajta a szívem, és hazajövünk (ezt egyébként még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznom, hogy komolyan megfordult a fejében, a felénél megszakítom a nyaralást, amire 2 éve várok, mert őt meghívták egy kib..ott buliba????????....és igen!).

  Olyan mély átéléssel szenvedett azon a csodálatos helyen, hogy délután már azon a határon voltam, fogom, és megmondom, takarodjon haza, ahogy akar, menjen bulizni, mostantól nem vagyok kíváncsi rá. De anya vagyok, ő az imádott fiam, legyek én az okosabb. Minden erőmmel igyekeztem felderíteni.

  Közben spontán nyaralásunk mélypontjára érkeztünk szállásügyben. Az utazási irodás hölgy ígéretet tett, hogy aznapra is megpróbál keríteni valamit, és olyan biztosra vettem, hogy sikerül, nem is kerestem másikat. Délutánra biztossá vált, hogy nem tud segíteni, akkor kb 20 percnyire, de a képek szerint nagyon szép helyen, találtam egyet. Kanyargós szerpentinen vezetett föl az út, mesés panoráma nyílt egyre magasabbról a lemenő nap fényében csillogó tengerre. Fölérve nem találtuk a GPS szerinti helyen az apartmant. Kérdezősködni kezdtem, útba igazítottak. A senki földjén kötöttünk ki. 

  Ekkor elengedtem a dolgot, és elkövettem azt a hibát, hogy visszafele fiam javaslatára másik úton indultam el. Talán öngyilkos tendenciái voltak, hogy ha már nem bulizhat Gödöllőn, akkor vesszünk együtt a hegyek között? Sose tudom meg. Egy zsákutca, és újabb helyi kedves segítsége után az eredeti úton mentünk le. Találtam egy nagyon szép szállást, de mire leértünk, már elkelt. Akkor azért bekúszott a tudatomba, hogy talán az autóban kényszerülünk éjszakázni, ráadásul gyermekem megrovó  "mit tettél velem, éhen halok és nincs értelme az életemnek!!" tekintete is rontott a kedélyemen. Senjben találtunk egy hotelt, lecsaptam rá. Egy éjszakát urasan töltünk! Jaj, Ivett, sose tanulsz!

  Kilenc után érkeztünk meg, a parkolóban odaugrott egy pasi, és angolul kérdezte, hogy szállást keresünk-e. Mondtam, hogy aznapra már foglaltam, de valóban keresünk. Megadta a számát, hogy hívjuk másnap 11-kor. Drága intuíció, valami fura, kellemetlen érzés kúszott végig a gerincemen. Mivel már úgysem ronthattam a helyzeten, hogy kegyetlen anyaként éheztetem a fiamat, elmentem fürdeni, és utána vacsoráztunk. Megint találkoztunk a pasival, mondtam neki, a 11 olyan késő, strandolni akarunk, legyen 9. Akkor duzzogva megadta a szállás címét, az anyját keressük majd. Jó.

  A megérzésemre hallgatva azt javasoltam a fiamnak, sétáljunk oda, csak 10 perc max, nézzük meg a szállást. Drámai arckifejezéssel közölte, hogy ő fáradt. Este 10-kor. Akkor már kezdtem felbaszni magam. Mondtam neki, akkor menjen vissza a hotelbe, majd én egyedül elsétálok. Érezhette a hangomon, hogy közel a határ, mert azonnal váltott, hogy nem, nem, ő is jön. 

  Sötét utca sötét mélyén nem túl bizalomgerjesztő ház. Én nem láttam, de fiam állítja, hogy épp látott bemenni két rosszarcút. Bennem eldőlt, ide nem jövünk. A hotelban töltött éjjel igazi survivor kihívás volt, a rozoga ventilátor enerváltan kavarta a közel 40 fokos levegőt. Hajnalban már csatakosan versenyeztünk az oxigénmolekulákért. A strand velem 10 perc alatt feledtette a szörnyű éjszakát. A kis szörny tovább szenvedett.

 Megtaláltam aznapi szállásunkat nagyon jó helyen, kettőkor elfoglaltuk és átmentünk az ahhoz közelebbi strandra. Ezt már ismertük, rengeteg lépcső vezetett le. Kavicságyon edződött bokám szerencsére bírta a terhelést. És itt következett be kapcsolati katarzisunk. Annyira elegem lett a kis görcsből, hogy fogtam, szó nélkül otthagytam és bementem a vízbe. Úszkáltam, halakat néztem, éreztem, ahogy oldódik bennem a feszültség. Jó sokáig voltam bent, aztán kimentem, és nagyon határozottan annyit mondtam, hogy amióta megérkeztünk, most éreztem először igazán jól magam, mert nem volt velem, én nyaralni jöttem, és maradok hétvégére is, jól fogom érezni magam, ha tud hozzám kapcsolódni, vele, ha nem, nélküle, szenvedjen nyugodtan.

  Lehetett valami a hangsúlyomban, mert onnantól mintha kicserélték volna. Alien kiszállt belőle, vagy csak visszahúzódott, de teljesen úgy viselkedett, mint egy normális ember. Sőt, kifejezetten igyekezett a kedvemben járni.

  Este a vár tövében csodáltuk meg a naplementét, ez már átvezetett nyaralásunk élvezetes második szakaszába.

  Nem sokáig gondolkodtam, melyik képet válasszam mostani írásomhoz. Annyira érzékletesen mutatja meg, milyen hangulatot sikerült varázsolnia gyermekemnek, hogy az minden szónál többet mond.