Démonanyától az idegcincáló kamaszig

   Az idei nyár történései arra késztettek, hogy ismét intenzíven belemerüljek a gyermek egészséges felnövekedésének rejtelmeibe. A vicc az, hogy ugyanarra a könyvre szavaztam, amire jó pár éve, az viszont kimaradt, hogy anno is megvettem, így most két példányban van meg 😃. Ha érdekel valakit, Visszatalálunk egymáshoz? címmel a Nyitott Akadémia adta ki, és négy neves pszichológus gondolatai szerepelnek benne.

  Nekem most azért is volt különösen értékes újraolvasni, mert egyszerre támogatott a saját ellopott és a fiam most megélt kamaszságában. Érdekes megfigyelnem magamon, hogy bármennyit olvasok, fejlesztem magam, amikor új korszakba lép a fiam, iszonyatos erővel törnek elő a saját sérüléseim, és egyszerre gyógyítom magam, és igyekszem neki már az egészséges mintával megjelenni.

  Itt jegyzem meg, van egy olyan nézet, mely szerint a lélek leszületése előtt maga választja ki az életfeladatait, fontos tapasztalatait. Szeretném jelezni, bármit szívtam a mostani életem előtt, amitől jó ötletnek tűnt mindezt bevállalni, legközelebb nem kérek belőle! 😁

  Több éve mondta nekem az egyik csodás terapeutám, hogy olyan, mintha még mindig anyám ellen lázadnék, pedig már nem kéne. Igaza is volt, meg nem is. Valóban, a saját démonanyám (ezt a kifejezést is a könyvből csentem, nagyon tetszik, kifejező és pontos) ellen fizikai síkon már fölösleges harcolnom.  Viszont  Ranschburg Jenő mesél arról a homunkuluszról, amit a szülő a gyerek fejébe ültet ( a világról, életről, helyesről és helytelenről, gyakorlatilag mindenről), és a normálisan zajló serdülőkorban a gyerek kvázi kirakja. Megkeresi önmagát, ezt a szülő kritizálásával és sorozatos összeütközésekkel teszi.

  A korán záróknál ez a krízis elmarad. Ők a jókisfiúk, és jókislányok. Na ki a korán záró? Például én, aki úgy írta a nevét, olyan szakmát választott, annyira gyűlölte a férfiakat, ahogy azt démonanyu a kis fejébe ültette. És bár kései lázadásom tűnhet nevetségesnek, számomra egyértelmű jele, hogy  most van igazán lehetőségem önmagammá válni.

  És itt van az én kis angyalgyerekem. Meglepően simán zajlottak a kiskamasz évei, egy-két flegmázással és ironikus megjegyzéssel megúsztam az elmúlt 1-2 évet is. Aztán idén nyáron a fiam mintha eltökélte volna, hogy pár hónapban bepótolja az elmúlt évek összes krízisét. Becsületére legyen mondva, mindent beleadott, én pedig csak kapkodtam a levegőt, és az utolsó balhénál már úgy rikácsoltam, hogy még én is megijedtem magamtól.

  A fent említett könyvet az első vitánk után vettem (másodjára 😀 ), de mostanra állt össze a kép. A különlegesen szoros kapcsolatunk miatt kicsit késve, de még épp idejében kezdte kiűzni az én homunkuluszomat, hogy egészséges fiatalember lehessen. Megélni ettől még nem vidám, mégis megnyugtató, hogy ezt a mérgező családi mintát is sikerült átírni, hogy jól neveltem, mert ő elég erős lelkileg, hogy szembe szálljon velem, és harcoljon a saját egyéniségéért. 

  Örök hála drága barátnőmnek, aki végig kísért lelkem sötétségén, és elfogadó szeretetével ki is vezetett onnan, és a férfinak, aki nem rajtam, hanem velem nevetett, amikor elmeséltem gyötrelmes anyai megéléseimet 😁, és mutatott egy másik perspektívát.

  A képen szereplő üzenetet aznap kaptam a jegeskávém mellé, amikor ennek a két csodálatos embernek köszönhetően újra életerővel telve a parkban élveztem a napsütést.