Legyél dühös!

   Megint érdekes hétvégém volt. Úgy alapoztam meg, hogy egy csodálatos kűrrel, amire magamnak legalább 9.2-t adnék, szerepelt benne egy ajtófélfa, csúszós kő, és néhány testrészem, elintéztem, hogy legyen időm pihenni, és magamba szállni. 

  A másik vége egy poszt, amit egy nagyon kedves ismerősöm küldött el. Arról szól, hogy nagyon divatos lett a határhúzás mostanában (erre csak annyit reagálnék, bár több ilyen egészséges divat lenne manapság), de legyen ez művészet, és ne a düh és harag energiájával tegyük...na, én erre a mondatra olyan kibaszott dühös lettem, már tudtam, hogy ezzel is dolgom van.

  Kanyarodjunk vissza a péntek estéhez. Hiszek benne, hogy a baleseteink a betegségekhez hasonlóan üzennek számunkra. Rögtön azt, hogy bűntudatunk van, és tudat alatt megbüntetjük magunkat. De ezen felül van mindig személyes mondanivalójuk. Ehhez érdemes felidézni, mire gondoltunk közvetlenül előtte, mit szimbolizál a sérült testrész. Az utóbbi időben egyre-másra sérültem, éreztem én, hogy nem lesz jó vége, de még a bokarándulásom se volt elég, hogy felismerjem, min érdemes változtatnom.

  Az Univerzum az ő végtelen kegyelméből és nekem szóló szeretetteljes humorával olyan egyértelműen jelzett, hogy mindenképp megértsem. Épp pakoltam be a másnapi túrára, miközben szidtam magam: "Nem hiszem el, hogy nem vagyok képes túllépni rajta, hogy a franc essen belém...!" , és indultam kifelé a hátizsákkal a kezemben, amikor teli lendületből beleakadt a lábam az ajtófélfába, aztán a lendület vitt tovább és előadtam a fent említett táncmutatványt. 

  Miután magamhoz tértem a sokkból, és feltápászkodtam, először felmértem a testi károsodást, aztán nem húztam az időt, és még melegében átgondoltam az esetet. És hatékony módon két gubancot is kioldott ez az egy baleset. Mind a két tanulság nős férfihoz kapcsolódik, ha már határhúzás, nem nehéz kitalálnom, én minek/kinek szabjak határt. 

  Egyikük épp abba a túrázós csoportba hívott meg, akikkel másnap mentem volna. Itt legalább erkölcsileg tiszta maradtam, mert csak lelki kapcsolódás volt. Valójában még hálát is érzek iránta, mert egy nagyon nehéz időszakon segített át. Az más kérdés, hogy mi motiválta. A lényeg, hogy vele is megéltem, ami régebben visszatérő tapasztalatom volt: jön valaki, megbízom benne, megnyílok, aztán minden magyarázat nélkül eltűnik. Erre már volt rutinom: sírás, dühöngés, minél kevesebb boncolgatás, mi lehetett az oka (ha nem tisztelt meg vele, hogy elmondja, nekem se legyen érdekes). A legcsodálatosabb, hogy ilyenkor már nem találkozom a másikkal. 

  És itt jön a csavar: mi ugye a túrákon utána is találkoztunk. És bár felül tudtam emelkedni a megbántottságon, de őszintén megvallva már nem éreztem felhőtlenül magam, és nem azzal a lelkes izgalommal vártam a közös kirándulásokat, mint eleinte. Az már csak finom adalék volt, hogy a túra másik rendszeres női tagja minden lehetséges módon éreztette velem (tudjátok, azzal a leheletfinom és mégis gyilkos kegyetlenséggel, amire csak nők képesek), hogy ezek a férfiak itt mind az ő törpikéi (ha már a fiúk a bányában dolgoznak!), és én kívülálló vagyok. 

  Ültem a kanapén vöröslő-dagadó lábfejemmel, és arra gondoltam: miért járok én valahova, ahol feszült vagyok és nem is látnak osztatlan szívélyességgel? Ez a szabadidőm, legalább itt hadd döntsem el, mivel és kikkel töltöm! Fájt a szívem, mert a túravezetőt nagyon megszerettem, neki is mindene a természet, vele rögtön megtaláltam a közös hangot. Ennek ellenére tudtam, hogy helyes döntést hozok, amikor kiszállok. 

  Persze éreztem, hogy nem úszom meg ilyen könnyen. Igen, foglalkoztam a másik helyzettel is. Elég sok kört futottam le, és ami nekem leszűrődött (aki mozgolódik a spirituális világban, érti, a többiek engedjék el ezt a részt): ok, karmikus kapcsolat, persze, ikerláng és ellenállhatatlan vonzerő...de arról mindig én döntök, mit engedek meg, meddig mehet el valaki, és az én felelősségem meghúzni a határt. Még magammal szemben is. És igenis lehet dühösnek lenni, ha valaki becsap, hazudik, megaláz. És lehet szeretni közben...És ezért nem kell haragudni magamra. 

  És amiért ennek az egésznek nekikezdtem: én már korábban belefutottam a megbocsátás kapcsán abba, hogy a harag érzése olyan, mint a mumus. Meglepő, hogy a "negatív" érzések közül a szomorúság, a félelem, de még akár az irigység is elfogadható, de haragudni, azt nem szabad! Szerintem ember nem végzett annyi megbocsátás gyakorlatot, nem küldött annyi rózsaszín fényt, meg csillogó pamacsot azoknak, akik meggyötörték és bántották, mint én. És nem lettem jobban kicsit sem. 

  Most már az egyik legcsodálatosabb öngyógyító folyamatként tekintek arra az álmomra, ami úgy kezdődött, hogy anyám fizikailag kínzott, hiába sírtam, könyörögtem, hogy hagyja abba, mert nagyon fáj (ez a valóságban is rendszeresen megtörtént gyerekkoromban). Aztán átmentem a másik szobába, felnőtt lettem, és amikor utánam jött, hogy folytassa, először megfenyegettem, aztán torkon ragadtam, és megfojtottam. Borzalmas volt fölébredni belőle, kétségbeesve hívtam a terapeutámat, hogy én egy szörnyeteg vagyok, ő meg ünnepelt, hogy végre feljött bennem a több évtizede felhalmozott és elfojtott indulat. 

  És megnézném, ahogy a poszt írója művészi módon, düh és harag nélkül húz határt a férjének, aki leteperte, és fojtogatta, miközben halálosan megfenyegette. 

  Én azt mondom: legyél dühös! Üvölts, sírj, üss egy párnát kifulladásig, menj el futni, hallgass dark metalt, mindegy, de ne tartsd bent! Egyetlen fontos dolog: másnak ne árts közben! És ha lehet, magadnak se. Én azért is vagyok nagyon hálás az álmomért, mert végtelenül biztonságos módon szabadultam meg olyan mérhetetlen mennyiségű elfojtott haragtól, ami talán semmilyen más módszerrel nem sikerült volna. És azért (is) írok, mert ilyenkor olyan, mintha kiszakadna belőlem valami, ami fáj, és megtisztulna. 

  És ha kijött a harag, lehet még rásegíteni megbocsátás meditációval, de lehet, hogy nincs is már rá szükség. Ezt mindenki maga érzi. 

  Személyes tapasztalatom az is, hogy a harag energiáját (mert az tagadhatatlan, hogy ez egy igen intenzív és erőteljes energia) át lehet fordítani konstruktív cselekvésbe, ami képes kimozdítani megrekedt helyzetből, kilépni bántalmazó kapcsolatból, megszüntetni önpusztító viselkedést. Ez is döntés kérdése.

 

  És ha már így kidühöngtem magam, én is eljutok odáig, mint Gracie Hart: akarom a világbékét! 😃