Keresd meg a lányt!

   Este rám tört a zenehallgatás vágya, engedtem neki. Mindenféle stílus keveredett, jó szokásom szerint. Régen nagy kedvencem volt Ákos, és most elém dobta a youtube az egyik dalát, melynek címe (nem fogjátok kitalálni): Keresd meg a lányt. 

  Szeretem a hangulatát, kicsit nosztalgikus, kicsit szomorkás, mégis benne van a régi értékek megőrzése és az új (vagy második) lehetőség. 

  Az én kamaszéveim nem voltak vidámak, addigra anyám annyira megtört, hogy már nem is próbáltam lázadni, szabadulni. Mégis volt egy fiú, csak annyira emlékszem, hogy idősebb volt, mentőzött, és hazakísért. Csodálatos érzés volt! De az utcánkban ott várt a részeges nagynéném, aki közölte, hogy apám meghalt. A fiút elhajtotta, később anyám elmagyarázta, hogy amúgy se lett volna hozzám való, mert "csak" egy mentős. 

  Sose tudom meg, mi lett volna, ha mások a körülmények. Vajon elég kitartó lett volna a fiú és én elég bátor, hogy anyám féltékenységével szembeszállva együtt maradjunk?

  Sok-sok év telt el, és az idei nagy lezárásokat hozott nekem. Elbúcsúztam Narcissától és Narkisszosztól (anyámtól és a kettes számú idiótától). A régi barátok közül kevesen vannak, akik hiányoznak, akikkel szívesen leülnék beszélgetni. De minden bizonnyal oka van, hogy "nem jönnek soha vissza már", ahogy a dal is szól. 

  Viszont varázslatos módon, bár nem kerestem, az emlékeket felidézve én megtaláltam magamban azt a lányt. Az esetlen, önbizalomhiányos és megtört, mégis bájos és szeretnivaló lányt, aki egykor voltam. A lányt, aki annyira várta, hogy beleszeressen végre valaki. 

  Ez a lány megérdemelte volna, hogy átélje a kamaszkor minden gyönyörét és fájdalmát, de elvették tőle, ahogy az egész gyerekkorát. Tartozom ennek a lánynak. Tartozom neki azzal, hogy magamhoz ölelem, és elismerem, mennyire csodálatos és szeretetreméltó. Tartozom magamnak azzal a szeretettel és elfogadással, amit a szüleim képtelenek voltak megadni.

  És ismét közelebb kerülök ahhoz, aki valójában vagyok.