Pandora szelencéje

   A lány dühös könnyeit nyelve ült a szobájában. Közeledett a pályaválasztás, és anyja ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy fogorvos lesz. Kislány korától szajkózta, mintha belé akarta volna égetni, hogy sajátjának higgye anyja vágyát, sikertelenül. Óvónő, tanár vagy pszichológus szeretett volna lenni (utóbbi egyik kedves osztálytársnőjének hatására tetszett meg neki, aki látta benne azt, amit sokan mások nem). Amikor bátortalanul felhozta a vágyait anyjának, ő csak gúnyosan kinevette, és tényként közölte, hogy márpedig fogorvos lesz, majd a fizika tanárához fog járni különórára. 

  Apja egy éve meghalt, de eddigi életében megtanulta, hogy úgysem védené meg anyja zsarnoki akaratával szemben, mindig is gyenge volt hozzá. A nővére kimenekült a pokolból egy másik családba, őt magára hagyva. Egyedül maradt. Gyengének, kiszolgáltatottnak érezte magát. Még sosem mert fellázadni anyja akarata ellen. Őszintén bevallotta magának, hogy még mindig fél tőle, fizikailag is. Anyja erősebb és végtelenül agresszív, ha valaki az akaratával szembeszáll. Ja, és kegyetlen. 

  Aztán az jutott eszébe: rendben, nyíltan nem mer szembeszállni Jégkirálynővel (magában már csak így hívta). De elronthatja nagyon azt a felvételit 😊 És mire be kell adni a jelentkezést, ő már nagykorú lesz, nem is kell az anyja aláírása. Otthon ártatlanul beírja az orvosi egyetemet, aztán másodiknak a pszichológiát, harmadiknak pedig az óvónőképzőt. Leplezetlenül vigyorgott, élvezve saját ravaszságát. 

  Aztán eszébe jutott, mi lesz azután? Amikor kiderül? Hova tud menni? Mert az a szörnyeteg biztos pokollá teszi az életét (már ha lehet az eddigieket fokozni), ha kiderül a turpisság. Megkérdezheti a nagyszüleit. Újból felderült: apja szüleivel nagyon jó kapcsolatot ápolt, mindketten szerették, gyakran fel is járt hozzájuk. Így lesz! Másnap fel is szalad és beszél velük!

  A nő mellkasából nehéz sóhaj szakadt fel! Amikor engedte felszínre törni kamaszkora egyik szörnyű élményét, nem sejtette, hogy Pandora szelencéjét nyitja fel. Istenem, ha akkor 30 éve tudott volna így gondolkodni! A történet valóban így kezdődött. A folytatás pedig....orvosi egyetem, és 24 év egy szakmában, amit soha nem akart, és nem ő választott. 

  Azt el kellett ismernie, hogy sokat kapott a hivatásától. Megbecsülést, biztos anyagi hátteret, és ami a számára a legfontosabb volt, hogy végül is azt tehette, ami a legfőbb vágya volt: segített az embereknek (ha nem is úgy, ahogy azt képzelte). 

  Amikor először fölvetődött benne, hogy pályát változtat, mindenki hülyének nézte. A környezete pontosan úgy reagált, ahogy annak idején az anyja. Most legalább odáig eljutott, hogy elvégezte a szükséges képzést. Aztán újabbat. És újabbat. De soha nem érezte elég felkészültnek magát. 

  Amikor néhány éve megkérdezte az anyját, miért nem engedte, hogy a saját útját járja, odavágta neki, hogy ő diplomát adott a kezébe (ez azért nem így volt, mert a taníttatását az akkori barátja szülei fizették, ők öltöztették, úgy általában ők tartották el), de aztán azt csinálhatott volna, amit akar! Azt leszögezte magában, hogy az anyja egy szemét állat, hiszen ezzel valójában elismerte, hogy amíg ki volt szolgáltatva neki, nem lehetett szava, és olyasmire kényszerítette, amit nem akart. Viszont be kellett ismernie, hogy felnőttként valóban hozhatott volna más döntést. Akkor nagy súllyal nehezedett rá ez a felismerés. 

  Most viszont felszabadulást hozott. Már nem kamasz, már nincs kiszolgáltatva anyucinak. És már tudja, hogy ha mindent úgy tesz, ahogy az anyja akarja, akkor sem kapja meg tőle soha, amire mindennél jobban áhítozott: a biztonságot adó meleg fészket és az elfogadó szeretetet. 

  Az elmúlt években, amikor nem tudta beindítani az új karrierjét, elkezdte gyűlölni a fogászatot, úgy érezte, fogva tartja, bebörtönzi. Most legjobb szövetségeseként tekintett rá: biztosítja a megélhetését, amíg ő mindenféle biztonságot adó családi háttér nélkül próbálgatja a szárnyait az új területen. 

  Elmosolyodott és élvezte új szabadságát.