Porecki delfin 2026

  Idén harmadjára dupláztam. 2001 és 2024 után teljesítettem a Balaton-átúszást, és a Porecki delfin 5km-es távját 🐬 

 Zűrösen indult. Megfájdult a bal vállam, amire elég nagy szükségem van úszáskor. Bevetettem minden általam ismert módszert, és javult is. Csütörtökön a Balcsiban már úsztam úgy 50 métert. Optimista alkat vagyok, úgy éreztem, ez ígéretes a mindössze százszor ekkora táv megtételére nézve.

 Pénteken érkeztem meg Porecbe. Amint megláttam a tengert, minden bajom elillant. Tudtam, hogy így lesz. Mindig így van 💚. Óvatosan úszkáltam kicsit és megbeszéltem magammal: idén már megküzdöttem az időeredményért a Balcsiban, most tényleg csak a teljesítés a cél. Persze, mert én arról vagyok híres, hogy visszafogom magam. 

 Okulva a balatoni reggeli-fiaskóból most sokkal visszafogottabban ettem: egy péksütit és egy csokit nyomtam be. Szépen bevazelineztem magam, már rutinosan ment a becsekkolás, csomagleadás. Aztán egy fiatalember angolul bemondta, hogy most a kötél jobb oldalán kell úszniuk a hosszabb távot teljesítőknek. Szerintem nem vagyok kifejezetten autista, de rendkívül rosszul viselem a változtatásokat. Odarohantam a magyar bemondóhoz, aki mosolyogva közölte, hogy ugyanúgy a bal oldalon ússzak. Megnyugodtam. Aztán angolul megint az ellenkezőjét mondták be. A rajtra várva egy magyar sporttárstól tudakoltam, mi a helyzet, ő annyit mondott, majd nézzük a többieket. 

 Nézi a rák! Én maradok bal oldalon. Nem, inkább jobb. Vagy bal? Na, így jó elrajtolni. Végül az utolsó pillanatban jobbra soroltam. Láttam ám, hogy mások se tudják, hol a helyük, a kötél mindkét oldalán voltak profik (akik valószínűleg nem az 500 méteres távra neveztek). Az első szakasz fényét emelte, hogy egy magyar versenyző pont előttem érzett késztetést keresztben elúszni. 

Ja igen, ez nem olyan ám, mint a Balaton-átúszás, hogy elindulsz az északi partról és kimászol a délin-hülye, aki eltéveszti. Itt öt szakasz van: balra-befelé a tengerbe-parttal párhuzamosan jobbra-part felé-part mentén vissza a starthelyig. Az első szakasszal meg is vagyunk. Nagyon szabályos akartam lenni, hogy ne csaljak a távval, gondoltam, megérintem a bóját. Aztán örültem, hogy túléltem ezt is, azon a két méteren már nem múlik. Eldöntöttem, hogy a következőt még itt úszom, aztán kimegyek balra.

 A második szakasz nagyon hangulatos, mert a belvárossal párhuzamosan úszunk kifelé az öbölből. Ez, és a következő szakasz reggel még nagyon békés, alig hullámzik a tenger. Gyanús lehetett volna, hogy küzdelmesen haladok. A kötél bal oldalán egy idősebb férfi nagyon szép, egyenletes tempóban úszott, eldöntöttem, amíg bírom, megyek vele. Nagyon szeretek olyannal úszni, aki kicsit gyorsabb, mert segít haladni. Úgy éreztem, mint valami jóságos mentor, támogat engem.

 Aztán a saroknál átbújtam a kötél alatt, tovább úsztunk én és a drága inspiráló társam. Így utólag meg tudom érteni, az ő szemszögéből én túrtam ki a helyéről. Mivel teljesen egy tempóban úsztunk, nem tudott elém vágni, így nekiszorított a kötélnek újra és újra. Amikor harmadjára is fölkenődtem, dühösen megálltam és elengedtem, az életem azért fontosabb volt az időeredménynél. Kiestem a ritmusból, amit utálok, így csendesen őt is elkezdtem utálni. Volt balra egy másik férfi, ő is velünk úszott egy darabig. Nagyon büszke voltam magamra, hogy két férfival tartom a tempót, mert figyelgettem ám, hogy az öregember nem tudott elhúzni. Közben arra lettem figyelmes, hogy össze-vissza dobál a víz. Nagyon erősen hullámzott. Begörcsölt a talpam. Féltávnál. Jól van, Ivett, koncentrálj! Fejben dől el. Jé, nem is fáj a vállam. De jó! Mi ez a vízben? MI EZ A VÍZBEN?!

 Egy egészen különleges tengeri lény lebegett alattam. Amúgy gyönyörű volt, amennyire megnéztem. Most különösen örültem a két férfinak, bár rögtön eszembe jutott, hogy az öreg simán otthagyna meghalni, hátra se nézne. Amikor megláttam a második víziszörnyet, határozottan jót tett a sebességemnek. Akkor egy darabig az életemért úsztam. Utólag kiderült, hogy medúza volt.

 A második és harmadik szakasz határán áll egy nagy hajó, itt szállnak ki a 3km-es távot teljesítők. Ezzel nem is lenne gond, de eltűnt a kötél. Zavartan nézelődtem, közelebb jött egy csónakos. Angolul kérdeztem, merre tovább, erre csak vonogatta a vállát, hogy ő nem tudja. Akkor ki tudja, kicsi csillag, tündérmackó?! Megindultam a part felé, úgy voltam vele, ha nincs kötél, balra kiúszom és megkeresem. Aztán felbukkant tőlem jobbra! Még mindig nem tévedtem el, ez tőlem nagy szó. Ez a szakasz eseménytelennek ígérkezett, aztán jött két férfi, és egyikük nagyon viccesnek találta, hogy lehúzza a kötelet, én pedig megint keresgéltem. Most azért húztam bele, hogy lehagyjam a játszadozó nagyfiúkat. Aztán éhes lettem, de nagyon. Egyszer sok, egyszer kevés, ne már! Csak a paradicsomos tésztára tudtam gondolni, amit a versenyzők kapnak úszás után. Ez tartotta bennem a lelket.

 Jött az utolsó szakasz, ami több szempontból a legnehezebb. Egyrészt már kurva fáradt vagyok, másrészt nagyon visz a part felé a hullám, sokkal nehezebb a kötél mellett úszni. És akkor megláttam az öreget! Ugyanabban a kimért, egyenletes tempóban úszott. Lehet, Tuniszig is bírná. Rohadjak meg, ha nem érek be előtte! Én nagy sprinter vagyok, menni fog! És kérem, az összes energiatartalékomat bevetve nekilendültem (emlékszünk még arra, hogy csak szépen teljesítem a távot?). Gyerünk, Ivett, egyik kar, másik kar, húzd meg! És akkor jobbról a pofámba csapott egy fodros hullám. Mondom: fodros! Ez valami vicc? Ezek a horvátok nem szaroznak. Itt nem hümmög bizottság, hogy mennyire ideálisak a feltételek. Hullámzik, és? Ússzál, baszd meg, azért jöttél! Magamban röhögve folytattam a survivor küldetést. 

 Az utolsó párszáz métert már megváltozott tudatállapotban tettem meg. És ami sikerült a Balaton-átúszás végén (séró beállítva, finom smink, bájos mosoly), itt csúnyán buktam. Úgy értem ki, mint egy hajótörött, fürdőruhám elcsúszva, tántorogtam, mint egy részeg tengerész. Persze most fotós várt. Mondjuk nem találkoztam magammal, biztos megszánt, amikor meglátta a képet.

 Kiérve megkaptam az érmemet, és rávetettem magam a gyümölcsre, ami rögtön kiérkezés után vár az úszókra. Amikor nem volt tele a szám, megkérdeztem, menni az idő. 10:52. Elkettyentem. Ok, nagyon hullámzott, kétszer meg is álltam, na de majdnem 3 óra...Aztán esett le, hogy nem nyolckor, hanem fél kilenckor indultunk. Olyan jó meg nem lehetek! És de! 2:18:48. Ezt csak másnap este tudtam meg, és még annál is jobb volt, mint amit számoltam. Konkrétan gyorsabban úsztam át, mint a Balatont!

 Magamban hálát rebegtem az öregnek, a tengeri szörnyeknek, és belevetettem magam az igazi, lazulós nyaralásba.

 Az itt megosztott kép már kellő mennyiségű szőlő elfogyasztása után készült, ez (is) oka széles mosolyomnak.

 Itt a vége, ússz el véle! 🐬