A futóbajnok
Tessék kérem itt tisztában lenni az "önmagunkhoz képest fejlődés" fogalmával. Mert amit ma értem el, az másnak talán semmiség, hozzám mérten egy új dimenzó :)
Az úgy volt, hogy újdonsült túratársam most futni hívott. Ide tényleg az esélytelenek nyugalmával érkeztem, én és a futás ugyanis párhuzamos egyenesek vagyunk, amelyek a végtelenben sem metszik egymást. Szoktam is mondani, én csak akkor futok, ha üldöznek. Már este úgy éreztem, hogy fájdogál a vádlim, talán le kéne mondanom. Aztán olyan gyönyörű, verőfényes napsütésre ébredtem, hogy visszajött a kedvem: fussunk! Csak az első 100 méter nehéz, a maradék 400-at már simán lefutom. Aztán csendesen, elégedetten hazabicegek.
Én értem oda előbb, professzionálisan elkocogtam a kb 200 méterre levő találkozóhelyig (máris túlerőltettem magam!), és sütkéreztem, mint egy vidám gyíkocska. Pár perc múlva megérkezett futótársam. Nekiveselkedtünk. Kellemes, laza tempót diktált, és megnyugtatott, hogy közbeiktatunk majd sétákat. Köröztünk a parkban, még beszélgetni is volt néha energiám. Régebben sosem értettem, hogy képesek egyesek futás közben még csevegni is. Rájöttem: endorfinok szabadulnak fel!
Kaptam okosórát is, hogy nézhessem a pulzusomat. Ez egy érdekes új játék volt nekem. Egy idő után gyanús lett, hogy már finoman tántorgok és eközben hevesen zihálok, mégis csak 81-re "szalad fel". Aztán valamit megpöckölt, persze akkor rögtön 148 lett! Kell nekem ez a szélsőséges terhelés?! Finoman bejelzett a vádlim, gondoltam, hallgatok rá, és nem feszítem túl a húrt. Bíztam benne, hogy már futottunk kb 2km-t, ami magamhoz képest világcsúcs táv. Erre bemondja, hogy 3,5! Na, ettől új erőre kaptam. Futóbajnok vagyok!
Teljesítőképességem határán bejelentettem, hogy ez az utolsó kör, nekem ennyi elég lesz. Gondoltam, szépen beosztom a maradék kevéske energiámat, számítottam egy kellemes sétára is. Erre az utolsó emelkedőnél társam begyorsított! Az hagyján, hátranézett (meg sem próbáltam úgy tenni, mintha bírnám tartani a tempót) és pimasz kis mosollyal megkérdezte: "Felfutunk a dombra?" Mert az emelkedő végén még egy cuki dombocska is van, amit eddig normális emberek módján mindig megkerültünk. Felvetésem, ami a túra kapcsán fogalmazódott meg, miszerint ő egy robot, most végső igazsággá érlelődött bennem: egy amazon terminátorral van dolgom! Visszahörögtem, hogy fusson nyugodtan, megvárom a túloldalon. Mellettem maradt, én meg (nem tudom, honnan jött ez az őrült gondolat!) fölvetettem, hogy az utolsó egyenest húzzuk meg.
Valamikor, egy messzi-messzi galaxisban, ahol gyermekéveimet töltöttem, jó voltam sprintben.
Nem tudom, ez a rég elfeledett erő éledt újra, vagy Wonder Woman szánt meg, és belém lehelte képessége kis töredékét, de konkrétan végigszáguldottam az utolsó szakaszt. Aztán úgy éreztem, szétrobban a mellkasom, és rövid ideig jólesett volna vinnyogva a földön fetrengeni. De megérte! Miután rövid zihálás után hátranéztem, ott sétált igen meglepett arccal az én amazonom. Én is tudok még újat mutatni! :) Ő persze futott tovább, én így is messze fölülmúltam a legvadabb álmaimat, hazasétáltam.
Most valami fura, kocsonyás anyag vette át a combizmaim helyét, de eufórikus állapotban lebegem végig a napot. Ja, és kértem egy számot a futás végére. 5,33. Kilométer! Még most sem hiszem el :)
Szép napot! :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése