Főnix

                     

  Megérintett az elmúlás...Nemrég tanultam, hogy a jó írás ütős mondattal kezdődik. Szerintem ez az 😊 Tekintettel a címre és alapvető habitusomra azért sejthető, hogy ezt nem kell 100%-ig komolyan venni.Azért mélyebb írás lesz, aki csak egyedi humorom miatt szereti olvasni műveimet, ezt bátran kihagyhatja.

  Arról van szó, hogy mostanában nagy változásokat élek meg anyaként, nőként és emberként. Annyit elmondhatok, hogy egyiket sem kezelem túl jól.

  Anyaként végleg szembesültem vele, hogy felnőtt a fiam. Már nem csimpaszkodik a nyakamba, nem kér jóéjt puszit, nem beszélgetünk az általa kitalált tündéri édes és titkos szeretetnyelven. És bár ez nem most kezdődött, mintha csak most tudatosult volna bennem, hogy végleg elmúlt. Már nem kisfiú, nincs szüksége a folyamatos gondoskodásomra. És ettől értéktelennek és szeretetlennek éreztem magam. Az én múltammal ez azért nem annyira meglepő. Nárcisztikus anya nemkívánt terhességéből megszületni megteremtette gyerekkoromban a földi poklot. És az első és mindeddig egyetlen ember az életemben, aki napi szinten tükrözte, milyen fontos és szeretetreméltó vagyok, a fiam volt. Most is szeret. Ő kamasznak is különleges és csodálatos, de szerencsére teljesen egészségesen távolodik és helyezkedik szembe velem. Eszembe jutott, anyám milyen vad elkeseredéssel igyekezett leverni minden önállósodási kísérletemet. Most először értem meg őt. Valószínűleg hasonló hiányokkal küzdött, és nem tudta feldolgozni. De én megfogadtam, hogy jó anya leszek, és engedem felnőni a gyerekeimet (kettő volt tervben). Szóval itt a nagy feladat, amit egyféleképpen lehet jól megoldani: szeretem magam. Mintha az olyan könnyű lenne!

  Nőként annyit mondanék, hogy 47 éves lettem én...korosztályom nőtagjainak nem kell hosszan ecsetelnem, mit jelent ez. Érdekesség: gyerekkorom óta szemüveges vagyok, rövidlátó. De amikor a boltban elkezdem finoman távolítani a terméket, hátha képes leszek elolvasni a szöveget, szégyen fog el. Öregasszony lettem. (Amúgy szemétség, hogy most már se közelre, se távolra nem látok jól, illetve választanom kell, szemüveg nélkül közelre még pöpec. Én leszek az, aki olvasáshoz leveszi a szemüvegét 😆 )Változik a testem, a ciklusom. És ez megrémít. Lélekben 30-asnak érzem magam, de a testem egyre határozottabban emlékeztet: elmúlt az már!

  És aztán itt vannak a nyilvánvaló egyéb jelek. Szerencsére a ráncok és az őszülő tincsek nem sokkolnak. Ezek ugyanis viszonylag hamar megjelentek, alkatilag ilyen vagyok. 30 éves korom körül csak a fülemnél, de határozottan elkezdtem őszülni, viccesen hóbagolynak neveztem magam. Azóta festem a hajam, a szaporodó ősz szálak nem okoztak különösebb lelki traumát.És mivel sokat vigyorgok és sírok, a nevető(és síró)ráncok is hamar bevésődtek. De itt vannak ezek a fránya sérülések. Nem vagyok egy sportbajnok, de szeretek mozogni, és elég nagy lelkesedéssel vágok bele mindenbe. Így lett a tenisztől teniszkönyököm pár éve, most pedig a hűbelebalázs futásomat két hónapja tartó térdfájás követte. Közben a túlzásba vitt munkától ínhüvelygyulladásom lett. És az a nagy helyzet, hiába ismételgetem: de hát én erős vagyok, nekem ezt bírni kéne! Nem, nem kéne. 

  És ha nem lenne elég bajom, a fiam (igen, az a különleges és csodálatos) kamaszos kegyetlenséggel az arcomba vágta:"Hát, anya, neked már a B oldal forog." Különleges és csodálatos érzés lett volna akkor pár másodpercig, ha képen törlöm. De igaza van.

  Ma akadtam rá Popper Péter gyönyörűen őszinte gondolataira ezzel a témával kapcsolatban, valójában ez ihlette írásomat: "Fontos, hogy az ember képes legyen tudomásul venni az elmúlást...törvényszerű, hogy az ember gyengül, és egyre több mindent elvesz tőle az élet. Ezt fel kell vállalni, és akkor nincs tragédia. Különben gyűlölni fogja a fiatalságot, mert elmúlt, és az öregséget, mert eljött. Így pedig nem érdemes élni."

  És ekkor fogalmazódott meg bennem: egészen a végső nagy búcsúig mindennek a vége valami újnak a kezdetét is jelenti egyben. Sőt, a reinkarnáció lelkes hívei még a halálra is tekinthetnek úgy, mint ezen életük utolsó nagy kalandjára, ami átvezet egy új életbe.

  Az én életemben (ahogy valamennyiünkében) volt már több kis halál: szeretteim elvesztése, válások, munkahelyi krízisek. Ez a mostani nem kell, hogy tragédia legyen, valóban. És amikor a pimasz kiskorú másodszor provokált a szövegével, annyit feleltem mosolyogva: "Tudod, kincsem, van, hogy a B oldalon van a legjobb szám." 

  Kívánom mindannyiunknak, hogy találjuk meg a B oldalon is mindazt a szépséget, örömöt, kiteljesedést, amit adni tud.

  Szép napot!😊