Horgok

   Ma olvastam egy nagyon jó kis írást, ami tovább gondolásra késztetett. A cikk kétféle "horog-embert" különböztetett meg. Az egyik, az a görény fajta, akiről most nem írok (bár bőven lenne mit 😃 ). A másik, aki nem feltétlenül ellenséges, sőt, sokszor jószándékú, mégis nehezíti, hogy elérjük a célunkat. Ők valójában arra jók, hogy megmutassák, mennyire bízunk magunkban és mennyire köteleződtünk el a célunknak. Én ezt kiterjesztettem minden olyan helyzetre, tapasztalásra, ami elbizonytalanít.

  Bevallom töredelmesen, én harmadik nekifutásra tudtam beleállni az új hivatásomba. Először lelkileg voltam még labilis, rendezetlen, másodjára pedig az önbizalmam volt kevés. Amikor összevetettem ezt a fogorvosi hivatásommal, elsőre úgy tűnt, az szinte vörös szőnyegen érkezett, könnyedén, nehézségek nélkül. Aztán kicsit jobban belemélyedtem. A felvételi valóban sima ügy volt, mindig jó agyam volt, és anyámnak köszönhetően a tanuláson kívül semmit nem csinálhattam. Maximum pontszámmal vettek fel. Aztán rögtön az első félévben megkaptam életem első karóját. Akkor azért leültem picit gondolkodni. Egy orvosi egyetemre nem elég az elmélet, fejlesztenem kellett a gyakorlati részt. Ezt megugrottam. 

  Aztán, amikor harmadévesként külön váltunk, és kifejezetten a fogászati gyakorlatot gyúrtuk, újra csak ömlöttek az egyesek, kettesek. És hozzá a gyakorlatvezető porig alázó, gúnyos megjegyzései: "Látom, Bartha, most nagyon igyekezett, ezért megérdemel egy elégségest." Aztán fölkerültünk a körkezelőbe, ahol hús-vér embereken gyakoroltunk (szegények!). Ott folytatódott a vesszőfutásom, addig a csodálatos napig, amikor az említett gyakorlatvezető meglepetten annyit mondott:"Nahát, maga tud tömni. Négyes." Onnan egy fölfele ívelő szakasz következett. A leírtakból egyértelmű, nem voltam különösebben tehetséges, a kitartásomnak és a szorgalmamanak köszönhettem a fejlődésemet. Megizmosodott önbizalommal léptem ki az életbe.

  Én lettem a gyerekfogászat üdvöskéje és páriája egyben, határozott elveimmel és minőségi igényeimmel. Többször berendeltek, milyen fura dolgokat rendelek, amiket eddig senki, és mit képzelek én?!  Aztán jött a szakvizsga. Nos, a vizsgaelnök minden tekintetben lepipálta egykori gyakorlatvezetőmet, zokogva jöttem ki, és abba akartam hagyni az egészet. Egy barátom kapart össze. Mai napig fülembe cseng a tanácsa:"Ne másokon keresztül határozd meg magad." Milyen gyönyörű mondat!

  A következő mérföldkő az volt, amikor beléptem a maszek világba. Nagyon bizonytalan voltam, erre egy barátom annyit mondott:"Ha jó vagy, meg fogsz élni belőle. Ha nem élsz meg belőle, nem vagy elég jó, válts szakmát." Annyira felháborodtam, hogy dühből felmondtam és belevágtam! És bár csak nagyon halványan, de emlékszem, hogy nem két hét után kezdett dübörögni a praxisom. 

  Szóval bőven voltak horgok. Azért nagyon jó, hogy ez a sok, régen elfeledett emlék eszembe jutott, mert amióta ki mertem mondani, hogy szeretnék tanácsadással foglalkozni, szinte mindenkitől azt kaptam, hogy nem vagyok normális, hiszen én FOGORVOS vagyok! Ez így igaz. De egyrészt egyik nem zárja ki a másikat, másrészt ez csak az ő fejükben egy erős dogma, hogy aki orvos, az nem is akarhat más lenni. Ők az én kis horgaim, akik újra és újra tesztelik: tényleg akarom ezt? Igazán, szívből?

  Hála nekik érte! 💓