Kajak vs kenu, avagy a hajó bosszúja

   Köztudottan (a köz itt azokat jelenti, akik ismernek) imádom a vizet és a vízi sportokat. Kenutúrán már számos alkalommal voltam, de kétszer tengeri kajakban is ültem, úgy éreztem, én vagyok a vizek királynője.

  Egészen a múlt hétig. Történt ugyanis, hogy régi kedves túratársam Szarvasra invitált. Nem sokáig gondolkodtam, már amúgy is tervbe volt véve, olyannyira, hogy beneveztem egy túrára, ami végül elmaradt. Most itt volt az alkalom, hogy meghódítsam a Kőrös holtágait is. 

  Bennem már kikristályosodott, hogy a kenu az igazi kedvenc, a kajakban sose tudtam sokáig kényelmesen ülni. A fiam viszont (főleg, mert kajakban lehet szólózni, így végre megszabadulhat tőlem  😃 ), inkább arra szavazott. Mivel mi hamarabb érkeztünk, gondoltam, bérelek két kajakot, és elbohóckodunk kicsit. Na, ez jobban sikerült, mint gondoltam. 

  Úgy kezdődött, hogy beraktam a bal lábamat, mellé a jobbat és mielőtt leülhettem volna, azzal a lendülettel kiborultam a kajakból. Meg sem próbáltam megőrizni a méltóságomat, nevetgélve kimásztam. A kölcsönzőnél levő közönség is jól szórakozott, egyikük fülig érő szájjal, mégis együttérzőn kérdezte, segítsen-e. Addigra már úgysem létező büszkeségemet félretéve rávágtam, hogy persze. Megtartotta a kajakot, amibe még így is bajosan szálltam be, aztán nekifeszítve lábaimat a széleinek óvatosan arrébb eveztem. 

  Visszatekintve látom ám, hogy fiam a vízben. Nem kapom meg érte a legjobb anya díjat, de hangosan felröhögtem, leginkább a megkönnyebbüléstől, hogy nem én vagyok különlegesen béna, ezek a kajakok tényleg gonoszul billenősek. Segítőm rutinosan ugrott és őt is vízre tette.

  Büszke vagyok magamra, mert föleveztünk az ág végéig, bár nekem ez egyensúly és túlélő próba volt. Csemetém dacosan eldöntötte, hogy ő most már soha többet nem száll ki, de legalábbis amíg vissza nem érünk, én viszont elfáradtam. Kinéztem egy elhagyatottnak tűnő stéget. Elsőre gyorsan visszaültem. Másodjára előadtam ugyanazt a műsorszámot: billen, zuhan, vízben köt ki. Csakhogy itt még a stéggel is szoros barátságot kötöttem, ami másnap hatalmas véraláfutások formájában mutatkozott meg a karomon és a lábamon. 

  Pihentünk, ettünk és rettegve bár, de visszaoldalogtam a kajakomhoz. Gyermekem önfeláldozó módon először nekem segített, aztán bebűvölte magát is. Vérszemet kaptam, és a szabadstrandnál is megálltunk. Ő rutinosabb lett, én meg vakmerőbb. Utunk végső szakaszánál mondtam neki, én engedelmesen bedőlök a vízbe, inkább, mint egy újabb stégharc, az sem érdekel, ha hülyét csinálok magamból. Az én drágám kiszállt elsőnek és kisegített engem is.

  Utána megbeszéltük, hogy ilyen ingatag jószággal még egyikünknek se volt dolga.

  Délután megérkezett túra-és anyatársam is a fiaival és kibéreltük a kenukat. Ó egek, azt a különbséget! Úgy éreztem, akár táncikálhatnék is, olyan szépen simult a vízre az én kedvesem. A következő nap első fele azzal telt számomra, hogy élveztem: még mindig nem estem ki 😄 És véglegessé vált: én a kenura szavazok.

  Aznap is megálltunk egy strandnál, a többiek mind fölkerekedtek egy sörfőzde miatt, én inkább a pihenést választottam. És-kicsi a világ-itthoni ismerősökbe botlottam, ők a sup-ozást gyakorolták. Kedvesen fölajánlották, próbáljam ki. Már volt élményem tavalyról, akkor annyiban maradtam, hogy a sup lomha és makrancos, arra megy, amerre ő akar. De most megszántak az istenek, kanyarodtam, haladtam és egyszer sem estem le. Ez a sok jó élmény kicsit helyrebillentette az önbizalmamat. 

  Harmadik nap kettesben indultunk útnak a fiammal, belőle gyakorlott kormányos lett, élvezetes volt vele evezni. Meghódítottuk a harmadik ágat, és aznapra is jutott egy vidám élmény. A part mentén mindegyik ágban sok horgász volt, kellett figyelni, nehogy beleakadjunk egy zsinórba. Egyik helyen azt láttam, hogy magasan húzódik végig a víz fölött! Kiderült, hogy fölakadt a horog egy fán. Mi jobb szélen mentünk, a bal partról kiabáltak, hogy próbáljuk már meg leszedni. És az én ügyes gyermekem, aki nemcsak evezni tud, de horgászik is, rutinosan lerántotta. Bár néhány centire zúgott el mellettem és a lábamnál landolt a horog, de így is sikeresnek tekintettem az akciót. Hálából megvendégeltek minket üdítővel, közben jót beszélgettünk. És ott láttam meg az előző írásomban említett csodasátrat.

  Túl a kalandokon csendes mosollyal figyelem immár zöldesbe forduló foltjaimat. És lehet, hogy jövőre újra próbálkozom a kajakkal is. Ki tudja...