Fogadom

  Régi kedvencem ez a film, ezer éve nem láttam, ma viszont beleszaladtam teljesen véletlenül, és oda is szegezett a tévé elé.

  Egyik értéke, hogy minden nyálas-csöpögős klisé nélkül hozza a romantikus filmek élményét. A másik, hogy van egy általánosabb, nagyon mély mondanivalója is.

  Aki még nem látta, és kedvet kapott, hogy megnézze, gyorsan álljon le az olvasással, csapnivaló spoiler következik ugyanis, az összes poént lelövöm. Másképp nem tudom átadni a lényeget.

  Most nem az elejétől néztem, de emlékezetem szerint a jelenből kiindulva bontakozik ki a történet, egyre több részletet fölfedve a lány múltjából. Szép lassan kirajzolódik, hogyan élt az apja által meghúzott keretek között, saját döntésektől megfosztva. Élt egy életet, amit más talált ki számára puszta jószándékból. Aztán öntudatra ébredt, és képes volt kilépni ebből a hamis világból. Azzal kezdett foglalkozni, ami igazán érdekelte, olyan férfira talált, aki nem a szüleinek, hanem neki felelt meg. És boldogan éltek, míg...balesetet nem szenvedett.

  Itt jön a (szerintem) zseniális csavar: elveszti a rövid távú memóriáját. Arra az előző életére emlékszik, mint valóságra, és az apja mindent meg is tesz, hogy visszatuszkolja oda. A férje annyira szereti, hogy inkább elengedi. 

  És a film legcsodálatosabb fordulata: a lány újra a saját útját választja, másodjára is otthagyja az apja által választott egyetemet, megint lemond a szülei által pártolt férfiról. És végül visszatalál a valódi társához.

  Ha ez nem lenne elég: a film elején a férje úgy próbálja visszahozni a memóriáját, hogy minden kedves helyükre elviszi. A végén, amikor újból egymásra találnak, azt javasolja: menjenek egy új helyre.

  És végül megtudja a kedves néző, hogy a film VALÓDI, megtörtént esemény alapján készült. Erre már nem emlékeztem, és teljes extázisba kerültem, hogy az élet képes ilyet produkálni.

  Persze nem tudtam nem személyes párhuzamot vonni. Az én "betörésem" egészen kicsi koromtól kezdődően alapos és kegyetlen volt. Még így sem lehetett teljesen elhallgattatni a lelkem hangját, nem véletlen, hogy óvónő vagy pszichológus szerettem volna lenni. Végül beteljesítettem anyám álmát és orvos lettem. És bár azért menekültem párkapcsolatba, hogy tőle szabaduljak, a választásom az ő ízlését tükrözte, lemásolva szüleim kapcsolatát. Egy olyan férfi mellett kötöttem ki, akibe egy percig nem voltam szerelmes, de orvos volt, biztos egzisztenciával és egy életre garantált dögunalommal és ürességgel. 

  És ugyan elváltam, de én nem voltam olyan bátor, mint a filmbéli nő, még sokáig azon a vágányon haladtam, amit anyám tébolya rajzolt elém. 

  Minden sors és minden lélek más. Ami mindannyiunkban közös: van választásunk. Kiléphetünk a skatulyából, leléphetünk a sínről, leszedhetjük a bilincseket. Óriási, halált megvető bátorság kell hozzá. Valaki ugyanis tényleg meghal: a hamis énünk, aki annyira hozzánk nőtt, hogy önmagunknak hittük. Az út rögös és bizony veszélyek is leselkednek ránk. Garancia semmire nincs. De élni csak ekkor kezdünk el.