Ablak

   Majdnem kilenc évet húztunk le egy albérletben. Ennek adott érdekes keretet az ablak. Váratlan lehetőségként pottyant elém, hogy épp a kisfiam iskolakezdése előtt nagyobb lakásba költözhetünk, ráadásul épp a szomszédba. 

  A tulajdonos fura ember volt, most már őszintén bevallhatom, hogy első perctől volt bennem egy megmagyarázhatatlan ellenérzés. A lakás tágas, napsütötte volt, viszont kicsit lepukkant. Az egyik legkirívóbb gyengesége az ablakok borzalmas állapota volt, rá is kérdeztem, hogy ezt ugye kicseréli? "Egyelőre nem"-jött a válasz. Nem örültem, de nagyon menni akartam, az előzőt már igencsak kinőttük.

  Ezek után kaptam meg a szerződés tervezetet. Amiben az összes többi kötelezettség mellett édesdeden megbújt, hogy a nyílászárók felújítása, cseréje is bérlő feladata. Amennyire emlékszem, valósággal őrjöngtem és közöltem, hogy akkor nincs költözés, felejtsen el. Erre nagyvonalúan annyit válaszolt, hogy húzzam ki a cserét. Itt egy pillanatra megállnék. Azóta sokat változtam én is. Ha most így indul egy üzleti kapcsolat, gondolkodás nélkül kiszállok, hiszen látom, mire számíthatok (semmi jóra). 

  Egy picit elkanyarodnék az eredeti történettől, mert ide kívánkozik. A mostani keresgélésünk közben az egyik tulajjal eljutottunk odáig, hogy mindent megbeszéltünk, ígérte, hogy küldi a szerződést. Erre vártam két és fél hetet, aztán a szerződéssel együtt jött az email, hogy a felesége szerint az ár, amiben megegyeztünk, kevés, meg is hirdette, ha valaki többet ajánl, annak adják ki. A fiamnak nagyon tetszett a lakás, kérte, írjam oda, ha mégis úgy alakul, az eredeti árért kiveszem. A kedvéért megírtam, de utána már egészen biztos voltam benne, hogy oda nem szabad menni. Ha így kezd, mi jöhet ezután? Lám, tanul az ember lánya 😃

  Visszatérve eredeti történetünkre kihúzgálás, javítgatás után aláírtuk mindketten a szerződést. Beköltöztünk! Még élénken él az emlék, hogy az előző icipici lakás után napokig szaladgáltam, élvezve, hogy mekkora tér van benne.

  Aztán jöttek sorban a hibák. A padló szétcsúszott. Amikor jeleztem, kedvesen megmutatta, milyen csusszanó ugrálással tudom visszaigazítani. Képzeljetek el egy majd kétméteres cingár férfit, aki üdvözült mosollyal ugrál. Pár másodpercig azt hittem viccel, aztán rádöbbentem, hogy ő ezzel elintézettnek látja a padló kérdést. Igen, tudom, nem kellett volna hagyni. Akkoriban volt picivel komolyabb gondom, még futottam a rendőrség-bíróság-gyámhivatal köreimet, így inkább beletörődtem. 

  Rögtön első évben kétszer kellett javítani a csapot, egyszer a vécét. Mivel aláírtam, hogy minden, de minden karbantartás az én felelősségem, ezt is benyeltem. Magyarán beköltöztünk, hogy az én pénzemen szépen felújítsa a lakását. 

  Aztán jött egy békésebb időszak. Ezt azzal tette izgalmasabbá, hogy kb fél-háromnegyed évente emelt egy tízest a bérleti díjon. Közben nem győzte hangsúlyozni, milyen kedvező feltételek mellett vagyunk itt. Nem tagadom, mindig az átlagár alatt maradt kicsivel, de tényleg csak kicsivel. Erre kezdeti hálálkodás után már csak annyit reagáltam, hogy ez egy mindkettőnk számára kedvező helyzet, mert neki pedig van egy nagyon megbízható bérlője, aki úgy vigyáz a lakásra, mintha a sajátja lenne. Egyre kevésbé éreztem szerencsésnek magam, hogy itt élhetek. Ráadásul ismerősöm mesélte, hogy nálam sokkal olcsóbban bérel, mert a tulaj értékeli a biztonságot.

  A füstölgő konnektorok és biztosítékból elővillanó ívfény vidám időszaka után ismét rövid nyugalomra leltünk. Az ablakok réseibe helyenként két-három(!) réteg szigetelőt ragasztottam, szeles időben így is szétfagytunk. Szóltam, hogy cserélni kéne az ablakokat...

  Aztán bevezették az ingatlanadót. Erről azért értesültem, mert megírta, hogy azt nekem kell kifizetni. Teljes jogi felkészültséggel vártam személyes találkozásunkat, gyönyörűen érveltem, de csak hajtogatta, hogy azt én fizetem. Amikor visszakérdeztem, ugyan magyarázza már el akkor, miért is az én dolgom, annyit felelt: "Mert én azt mondtam." Apámban több tartás volt, soha nem játszotta ki a "fölényben vagyok, ezért azt teszed, amit én diktálok" kártyát. Anyám rendszeresen élt vele. És ez az ember is megtette.

  És én, nagyon hülye, maradtam. Igyekeztem jóra fordítani a helyzetet, és nagyvonalúan annyit reagáltam következő találkozásunkkor, hogy nem akarok én vitázni, bevállalom ezt is, ha nem emel. De emelt, egy tízest 😠  Utána már nem is próbáltam megjátszani, hogy kedvelem, ha jött (mert minden áldott hónapban jött), komor arccal fogadtam.

  Aztán tavaly-úgy október elején- egyik reggel úgy jött át a fiam, hogy szétfagyott az éjjel. Ő, aki pólóban járna télvíz idején, ha hagynám. Akkor olyan határozott hangnemben jeleztem a tulaj felé, hogy tarthatatlan a helyzet, hogy bájologva úgy reagált, kiérdemeltük, hogy megcsináltassa. Mi van???? Ha elég jól viselkedem, újabb kilenc év után a padlót is rendbe rakatja?

  Persze én jártam utána mindennek, szereztem mestert. Beindult a folyamat, megrendelte az ablakokat. Redőnyt már nagyon nem akart, eldöntötte, hogy a konyhában lesz csak szúnyogháló, engem semmiről nem kérdezett meg. Akkor lementem Tündérmamához, és közöltem, hogy el akarok költözni, szóljon, ha hall valamit.  Aztán jött januárban, és (ablakok még sehol) közölte, hogy következő hónaptól húszezret emel, mert neki ez egy nagy kiadás. Büszke vagyok magamra, nem ütöttem meg. Annyit feleltem, hogy ezek szerint én fizetem az ablakcserét, részletekben. Hozzátettem, úgy lett volna korrekt, ha előre szól, és dönthetek, úgy is akarom-e most a cserét. Ha bemondja, októberben elkezdek új lakást keresni.

  Viharos, kalandos hetek után egy nap dúlva-fúlva mentem ki a parkba, nem volt semmi konkrétum, de eldöntöttem, lépek, mert ezt nem tűröm tovább. Akkor jött az sms, aminek folyományaként négy nappal később felmondtam, pár hét múlva gyönyörű lakásba költözünk. 

  A személyes megbeszélésnél még bepróbálkozott, a szerződés tervezetet hozta el, és közölte, hogy nekem kellett volna az ablakcserét fizetni. Öngólt rúgott, mert ebből tudtam meg, hogy az aláírt példány meg sincs neki. Érdekes helyzet volt, lehetőséget adott az univerzum, hogy a belső erkölcsi normám szerint döntsek. Nem volt egyszerű, de elégedett vagyok a végeredménnyel.😊

  Írtam neki egy emailt, két napig emésztette (közben, gondolom, kommandós egység kereste az aláírt szerződést, hátha rám tud húzni még valamit). És kérem szépen, megdőlt az elméletem, hogy a negédes stílusba bújtatott aljas piszkálódás a nők sajátja! Elolvastattam a fiammal is, ő annyit reagált, hogy érdekesen váltakozik a stílus a levélben. Kedvencem: "A takarításra vonatkozóan van olyan kérésem, hogy legalább a vizes helyiségeket amennyire lehetséges tisztán add át, ahogyan én átadtam" Hú, de mocskosul jól csinálja!

   Skorpióasszony fölébredt, öt perc alatt megfogalmazódott egy vitriolos válasz. És ismét büszkeség tölt el, mert bár megérdemelte volna, de nem éri meg az energiát. Erre az írásra azóta készülök, hogy eldöntöttem a költözést, de biztonsági okokból (hátha ő is olvasó rajongóm, csak titkolja😁 ) nem mertem  hamarabb.

  Nagyon erősen érzem, hogy életemnek egy igazán sötét szakaszát zárom le ezzel a költözéssel. És tudjátok: amikor becsukódik egy ablak, kinyílik egy másik 😀