A család az család

   Sok érdekes tapasztalatot hozott nekem ez az elengedő Húsvét. Persze rám jellemző módon a maga drámaiságával, át kellett égetnem-fájnom magamon.

  Hangolódásképp másfél hete anyámmal álmodom. Eleinte nagyon nem örültem, aztán úgy gondoltam, jól van, essünk túl rajta, tisztuljon, aminek még kell. Az utolsó a kedvencem: élve el akart temetni (a mi családunknak ilyen bájos szimbólumrendszere van), én viszont ott hagytam.

  De most nem erről akarok írni. A fiam szerelmes lett, barátnője van! Nagy dolog ez, kérem, egy anya életében is. Szerintem kitűnően vettem a kihívást, rögtön a szívembe zártam a kislányt, nem volt nehéz, kedves, barátságos, intelligens. 

  Jött a tavaszi szünet, nálunk ugye láthatásilag felezve. Miután együtt töltötték az egész szombatot a barátaikkal, úgy ért haza a fiam, hogy a lány szülei elhívták vasárnapra és hétfőre. Itt most nem térnék ki részletesen a válaszomra, maradjunk annyiban, hogy az elhamarkodott, indulatos szülői reakciók kategóriában fölényes győzelmet arattam volna. 

  Valójában először az fájt (és ennek elengedésével volt dolgom), hogy nem velem akar lenni az imádott gyermekem Húsvétkor. Már akkor volt egy fura felhangos érzésem, de az csak másnap, 20 km erőltetett menetben végzett Pilis túra után kristályosodott ki bennem. Hiába, az oxigéndús levegő csodákat tesz! 😀

  Szóval itt van a Húsvét, ami alapvetően egy családi ünnep, ha nem is olyan, mint a Karácsony. És itt van a fiam, aki kb két hónapja jár egy lánnyal. És a lány szülei meghívják, hogy töltse velük az ünnepet. Végig. Ha a gyermekem árva lenne, ez egy igazán kedves gesztus a részükről, de még élek, láthattak is, mert  találkoztunk. 

  Nem tudom eldönteni, csak simán érzéketlenek, lenéznek, vagy úgy gondolják, mivel ők híresek és gazdagok, elájulok, hogy ott lehet a fiam. Hát elájultam, csak másképp. Nagyon rég nem szembesültem vele, hogy az egyedülálló anya nem teljes értékű szülő, és a csonka család nem számít. Nekem számít.  

  Sokunknak számít. A fiamra is haragszom, de ő egy szerelmes kamasz, nem várom el, hogy gondolkozzon 😀 De felnőtt emberektől elvárnám, hogy tiszteljenek. Most épp néhány kilométerre kirándulnak. Ez kicsit sem zavar, mert amúgy láthatás lenne, ilyenkor csak az érdekel, hogy egészségesen kapjam haza a fiamat.

  Persze most is kerestem a tanulságot. Meg is lett 😊 Az, hogy mások mit gondolnak rólam, az ő dolguk. Hogy én mit gondolok magamról, na az a fontos. Nem vagyok gazdag, nincs nagy házam, még saját lakásom se. Nincs férjem, kiterjedt rokonságom, még egy nagyjából normális nagymamával sem szolgálhatok. De akkora szívem van, hogy átsegített a legsötétebb poklon, megóvta a fiamat és életben tartott, ahol már alig volt esély. 

  Mi, egyedülálló elvált szülők, vagyunk anyák és apák, pénzkeresők és védőbástyák, sokszor zsonglőrök és varázslók (nem egyszer tesszük meg, ami lehetetlen, mert nincs más választásunk). Nem várunk érdemérmet, kitüntetést, saját döntésünk miatt vagyunk így. Csak elfogadást és tiszteletet. Emberként, szülőként és családként.

  Köszönjük!