Végső el- és leszámolás

   Múlt héten átköltöztünk, mégis ma érkeztem meg az új otthonunkba. Ennek egyik oka lehet, hogy egy fantasztikus ismerősöm rám szánt a hétvégéjéből nem kevés időt, helyükre varázsolván a könyvespolcomat és a CD tartómat.

  És betegsége miatt tegnapra tolódott végső találkozásom a régi tulajjal. Nagyon tuti kis napot terveztem, volt benne szandáltúra, meg kötöttség nélküli nézelődés az Árkádban. Így nem repestem, amikor rám írt, hogy tud jönni. Már nem egyszer vártam rá sokat, mert nem ért ki a megbeszélt időben, így megírtam, hogy késő délután jó, amikor hazaérek. Nem válaszolt, engem meg nem érdekelt, mennyire felel meg neki, így útra keltem. 

  Megtaláltam az új, gyönyörűséges és vidám szandálomat, sikerült hozzá színben passzoló pólót vennem. Szinte büszke vagyok magamra, mert itt abbahagytam a költekezést, és már csak a Decathlonba ugrottam be. Ezután láttam, hogy írt: neki 16:30-17 óra körül jó, később már nem. Úgy van, apám, oszd be még egyszer utoljára az időmet! Visszaírtam, hogy 5-re ott vagyok.

  Még elmentem vízért, volt bennem egy icipici dac, hogy esetleg elkések, de az univerzum úgy rendezte, hogy még hamarabb is hazaértem. Úgyhogy szép komótosan fölcipekedtem, és 16:59-kor becsengettem.

  Az elszámolással kezdte. Nem engedte meg, hogy lelakjuk a kauciót (nem is lepődtem meg), de amikor jöttek az érdeklődővel, a kezébe nyomtam a számlákat, és rávezetésképpen odaírtam, azokat levonva mennyivel tartozik. Már akkor azzal jött, hogy még a márciusi számlák nem jöttek meg. Rávágtam, hogy amikor megjön mind, átutalom neki. Nos, nem tudom, úgy általában betegesen bizalmatlan, vagy az itt eltöltött kilenc évünket érezte kevésnek, hogy engem méltónak tartson rá, mindenesetre közölte, hogy ő előre megbecsülte a fűtést és a villanyt, ami még nem érkezett meg, még rászámolt kicsit ("nehogy már én fussak a pénzem után" magyarázattal), és ezeket levonva adta vissza, ami megmaradt. Ja, miután tényként közölte a számítását, és már előre bekészítette a borítékba a pénzt, azért megkérdezte, nekem jó lesz-e így. A kisördög motoszkált, hogy azt mondom, nem, de valahogy nem vágytam még egy megalázásra, hogy azt feleli, pedig így lesz, mert ő így döntött. Nyeltem egy jó nagyot: igen.

   A végső egyezkedésnél fölajánlottam, hogy ott hagyok nekik két függönyt és a konyhaasztalt. Miután megkaptam az általa megvámolt  kauciómat, vádlón rám nézett: nem hagytad itt az asztalt? De, a szobában van. És a függönyt? Az is ott van. Bement a szobába. Ez az az asztal? Nem, b..meg, direkt a bosszantásodra egy másikat hagyok itt!

  Aztán a feleségével érdeklődve nézték a sötétítő függönyt. Ez mi? Űrhajó spenóttal! Most komolyan...És én nagyon hülye, hagytam ott egy üveg bort. Ez mi? (Anyám borogass! A fiammal 3 évesen könnyebb volt!) Búcsúajándék. A felesége elmosolyodott, ő értetlenkedve nézett rám. Aztán annyit tett hozzá, azt hitte, valami vízkőoldó. Ezen a ponton szétáradt bennem a mélységes hála. Édes Istenem, köszönöm, hogy most utoljára kell beszélnem ezzel az emberrel!

  Utána asszonypajtás vádlón kérdezte, hogy eddig is ilyen nehezen ment-e le a vécé. Hideg mosollyal elmagyaráztam, hogy rosszul lett valami cső megemelve, a szerelő szerint az egészet szét kéne bontani, hogy rendben legyen. (Ez már a beköltözéskor így volt, és a tulajnak tudnia kellett.)
És milyen csúnya a csempe a fürdőszobában. Én kérek elnézést, hogy miután beköltöztünk, nem újítottam fel a lakásukat a saját pénzemen!

  Vettem egy mély levegőt (a sokadikat abban a 10 percben), és bájos mosollyal annyit mondtam, nem is tartom fel őket (hiszen a tulaj írta, hogy nagyon sietnek!) és lendületből kimenekültem a bejárati ajtón. 

Asszonyka még utánam szólt, hogy sok örömet kíván az új lakásban. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, ezért kaján mosollyal még visszaszóltam, hogy az biztosan meglesz.

  Leírhatatlan az érzés. Nem tudom eldönteni, az új lakásnak örülök jobban, vagy annak, hogy megszabadultam az előző tulajtól. 😃

  Nézem a gyönyörű szobámat, és csak mosolygok és örvendezem. Világomban minden rendben van.