A bosszú helye

   Eszmefuttatásomat a bosszúról Edith Eva Eger és a volt főbérlőm inspirálta. Mivel kronológiailag is így helyes, és egyfajta szellemi ívet is tudok adni a történetnek, az utóbbival kezdem. 

  Én naivan azt hittem, hogy lezárult a közös történetem az előző albérlet tulajával, de a rezsi végleges elszámolása miatt még egy emailt kaptam tőle (azt korábban megírtam, hogy a kulcsátadásnál önkényesen levont egy becsült összeget a kaucióból). Nagyon precíz kis elszámolást csinált, és a különbözetet, amivel tartozott, nagyvonalúan elengedte magának. Ezen meg se lepődtem, és mivel valóban kis összegről volt szó, ezzel nem is foglalkoztam volna. Igen ám, de aztán negédes stílusban folytatta, tudjátok, mint amikor cukorszirupba mártják a kést, amivel hátba szúrnak. Nagyon röviden: azt ecsetelte, mennyivel rendesebb az új bérlője, mint én. Aztán boldog életet kívánt szeretetben, egészségben. (Broáf!)

  Na én az ilyet nagyon nem szeretem. Először beértem egy hűvös válasszal, hogy nem tartozik rám, és nem is érdekel, miben egyezett meg az új bérlővel. És lefeküdtem aludni. Aztán reggel Skorpióasszonnyal ébredtem. Én mindig úgy gondoltam magamra, hogy nem vagyok egy klasszikus Skorpió, amolyan szelídített változatként jelenek meg. De ez a kis köcsög harmadjára kóstolt be (mint a mesében 😃 ). És azt tudni kell, a skorpió csak akkor támad, ha bántják. De akkor kíméletlen. 

  Hagyjuk is a szokványos hasonlatot, hogy fölébredt az alvó oroszlán. Nem. A Skorpió ébredt magára, teste ívbe feszült, farkát fölcsapta és szúrt. Részletes, kimerítő emailt írtam az elmúlt kilenc évről, csak úgy röpködtek benne a "tisztességtelen", "gerinctelen" és egyéb jelzők. Nem mentem alpári szintre, de különösebb cenzúra nélkül fogalmaztam meg az érzéseimet és a gondolataimat. Még azt is beleírtam-és ez az igazság-, hogy én szerettem volna normálisan lezárni a kapcsolatunkat, de ő nem bírt magával. 

  Ebben a történetben jelenik meg a bosszú egyik számomra elfogadható formája. Mint amikor a tigris odacsap a mancsával (ha már az állatvilágban bóklászunk). És ez egyfajta határhúzás is: ezt nem engedheted meg magadnak velem szemben. Még így utólag lehiggadva is teljesen helyénvalónak érzem, hogy nem magamban fortyogtam, hanem annak adtam ki a dühömet, akit illet. Nem bánom, hogy a szavaim bántóak voltak, mert az igazat írtam le, tényeket, amikkel ő is pontosan tisztában van. És nem baj, ha egy ilyen alak legalább néha szembesül vele, hogy mindenkivel nem kommunikálhat az álszent stílusában, és egyáltalán nem olyan jó ember, mint amilyennek szeretné hinni magát.

  "Hét dédunokám van, ez az én bosszúm Hitlerrel szemben." Milyen csodálatos mondat Edith Eva Egertől! Most is beleborzongok, ahogy leírom. Ennél szebben, tisztábban és nagyobb erővel nem is lehet megfogalmazni a bántalmazásból való gyógyulás lényegét. Átlagember számára elképzelhetetlen poklot élt át, de nem hagyta, hogy a lelkét megtörjék, nem halt meg, tovább élt és tovább is adta az életet. És itt a lehetőség a bosszú egy egészen más értelmezésére. Más megfogalmazásban: a bántásra adott egészséges reakcióra.

   Két ember van az életemben, aki nagyon mélyen megsebzett: az anyám és az exem. Felnőve elkezdtem felfedezni, ki vagyok én valójában, és egyre inkább a saját utamat járom, ez az én bosszúm anyámmal szemben (és megnövesztettem a hajam! 😄 ). A volt férjemmel szemben az első bosszúm teljesen öntudatlan volt. Ezt csak érdekességképp írom le. Önvédelemből kezdtem határokat húzni, mert gátlástalanul behatolt az életembe a válásunk után is. Nagyon kemény és eltökélt voltam, és ezzel megfosztottam a kedvenc szórakozásától, hogy terrorizáljon. Ha hetekig gondolkozom, mivel bosszanthatnám fel úgy istenigazából, akkor se találok ki jobbat 😃 

  Az igazi "bosszú" az, amikor már egy csepp haragot és keserűséget sem hordozol magadban, elengeded, aki bántott, és boldogan, szabadon továbblépsz. 

  Ez a megközelítés talán segíthet azoknak, akik a megbocsátás szó hallatán idegesen összerezzennek, és lehetetlennek érzik, hogy bármikor eljuthatnak odáig. Nem véletlenül van olyan szavunk, hogy megbocsáthatatlan. Nem kell, és nem is lehet mindent megbocsátani. Elég, ha képesek vagyunk elengedni. A sztorit és az embert. 

  És végezetül ne feledjük: az oposszum bosszú hosszú! 😄 Én a mamutokkal vagyok 😉