Pont leszarom

   Nem óhajtok plagizálni, ebben a témában ugyanis született egy igazán frenetikus írás Kocsis Gábor tollából, mindenkinek figyelmébe ajánlom, hasznos és szórakoztató. Én szokás szerint személyes élményemről írok. 

  Az úgy kezdődött, hogy éreztem egyfajta elakadást belül, már be is jelentkeztem a gyógyítómhoz, ugyan nézzünk már rá. De az univerzum (vagy a tudatalattim) úgy döntött, nem úszom meg ennyivel, úgyhogy egy jóféle bokarándulással (ami kis fricskaként szimbolizálta is a befékezést)  teremtett nekem sok-sok időt, hogy szépen egyedül vizsgáljam meg a helyzetemet. 

  Magamat is meglepve szinte örültem a kényszerpihenőnek (általában az első napok nálam heves önsajnálatban telnek). Nem is húztam az időt, nekiláttam az önvizsgálatnak. A fiam láthatáson volt, így teljes nyugalmat kaptam hozzá. 

  Amikor hazaért, már sokkal jobban voltam testileg-lelkileg. Néhány hete volt vele egy beszélgetésem, már ott meglepett a bölcs meglátásával. Tudtam, hogy volt randija, kíváncsiskodva megkérdeztem, hogy sikerült. "El se jött."-felelte. Mély anyai felháborodástól remegő hangon megkérdeztem, hogy legalább megindokolta-e, erre vállat vonva annyit válaszolt, hogy nem, de nem is érdekli, talál ő jobbat, ha akar, többet is. Aztán lelkesen mesélt egy programról, amit nagyon élvezett.

  Picit elmerengtem, ha velem történik ilyen 15 évesen (vagy két hete 😃), hogyan reagálnám le. Jó esetben a barátnőmmel 2-3 órán át elemeznénk az eset mélylélektani vonatkozásait, a másik fél rejtett motivációit, a saját felelősség kérdését. Aztán még néhány napon át kínoznám magam az emlék és a hozzá kapcsolódó fájdalmas érzések felidézésével. És ez volt a jobbik eset....

  Szépen leültettem magam mellé az én kis buddhámat, és megkérdeztem (nem kielégítő eredménnyel végzett elengedési szertartások után) egy engem foglalkoztató helyzetről, amelyben mélyen megbántottak, utána viszont a másik boldogan élte az életét, utazgatott stb. Rám nézett: "Én nem tudom, anya, ez nálad hogy van, de...(itt drámai hatásszünetet tartott, majd hihetetlen módon hangonként hangsúlyozva így folytatta) én PONT LESZAROM. Mit érdekel engem, mit csinál, hova megy? Csinálja!" 

  Ültem számos élettapasztalatom, elvégzett képzéseim és mérhetetlen olvasottságom birtokában, és rájöttem: ez a gyerek már most jobban csinálja, mint én! Vigaszként emlékeztettem magam, hogy neki én vagyok az anyukája, tehát jól csinálhattam valamit, ha ilyen magabiztos és határozott.

  Hogy bebizonyítsam, azért nem fölösleges olvasni sem 😃,  ma találkoztam Kádár Annamária gondolatával: "Az optimizmus azonban csak egy adott pontig segít: a kontrollálhatatlan és megoldhatatlan helyzetekben káros is lehet, amikor a személy felemészti a hasztalan küzdelemben az erőforrásait, ahelyett, hogy egyszerűen kivonulna a helyzetből."

  Basszus, ezt rólam írta! Annyira görcsösen akartam szép családi harmóniát a fiamnak, és igazságot az anyagiak terén, hogy hosszú évekig küzdöttem tök fölöslegesen. Hat év értelmetlen küszködés után jött egy kis Skorpiós bosszúállás, ami  engem emésztett és tartott folyamatos stresszben. Aztán  győzelmem után, amely további évek nyugalmát vette el tőlem, a háború romjain ültem még sokáig, mert ha csak úgy fölállok, akkor el kell ismernem, hogy tévedtem, hogy csak vesztegettem az időmet. Őszintén föl kellett volna vállalnom magam előtt, hogy amit szerettem volna, az ebben a helyzetben, ezekkel az emberekkel kivitelezhetetlen volt, elfogadnom ennek a tervnek a kudarcát, és új, biztos alapokra építeni egy boldog jövőt. Az élet ment tovább, én viszont görcsösen kapaszkodtam a sérelmeimbe, dacosan lecövekeltem a múlt traumájában, igazságtételre vártam, és még mindig nem engedtem el a késztetést, hogy megoldást találjak a megoldhatatlan helyzetre. Mentségemre szolgáljon, hogy a fiam iránti végtelen szeretetem hajszolt ebbe az értelmetlen küldetésbe. Közben nem értettem, miért nem haladnak a dolgaim. Cuki saját példával élve ugyanazt csináltam, mint amikor az első autómmal úgy mentem hazáig, hogy be volt húzva a kézifék, én meg elégedetlenkedve megállapítottam, hogy nem is olyan jó ez az autó, nem igazán megy, hiába nyomom neki...😄

  Kis kitérőként megjegyezném, az életemben áldásként voltak jelen a fiú/férfi barátok. Édesapám halálakor egyetlen ember állt igazán mellettem, egy osztálytársam, aki már korábban elvesztette az apját. Nem lelkizett, csak átölelt, és annyit mondott: "Én pontosan tudom, min mész keresztül." Az első válásom katalizátora is egy olyan férfi volt, aki szeretettel, de kíméletlenül szembesített a gyávaságommal és a kifogásaimmal. És most az én kis buddhám mutatott példát, hogyan kell útjára engedni egy méltatlan helyzetet/kapcsolatot. 

  Határozottan vallom, hogy érzelmi krízisben sokszor hatékonyabb segítséget tud nyújtani egy őszinte férfi barát, mint egy barátnő, nem rinyálja túl, azt sem hagyja, hogy te túl sokáig rinyálj. Nem kombinálja túl a dolgokat, nem keres mély összefüggéseket. Vele nem fogod órákig elemezni, hogy "mi volt abban a mosolyban" vagy "kétértelmű jeleket küld, most melyiknek higgyek". 

  Visszakanyarodva fő témánkhoz az a véleményem, hogy a "pont leszarom" mentalitás elsajátítása is alkatilag könnyebb a férfiaknak. Mi nők, neveltetésünk és lelki beállítottságunk kapcsán is inkább békítünk, megbocsátunk (én nem, általában a nők 😃 ),érzelmileg átengedünk magunkon,  elsimítunk. Én nehezítésként megkaptam a "légy jókislány" parancsot anyámtól (a jókislány soha nem dühös, nem sír és nem örül túlzottan semminek, ellenben folyamatosan szégyelli magát valamiért), amihez társult a spirituális út téves értelmezéséből adódó álszent "én jó vagyok, felülemelkedem, megnyitom a szívcsakrámat bármi áron" hozzáállás-ehhez muszáj volt  elnyomnom magamban a  "dögölj meg, szemét voltál" érzést, aminek az őszinte fölvállalása és megélése segített volna a gyorsabb és teljes érzelmi gyógyulásban. És az arany és zöld fényben tündöklő, meg puha rózsaszín felhőbe burkolt megbocsátás meditáció helyett elég lett volna, ha...pont leszarom. (Fontos kiegészítés: vannak helyzetek, ahol a megbocsátás meditáció csodálatos változásokat hoz, akár gyógyulást a kapcsolatban. Én a voksomat a feldolgozás-megértés-elengedés mellett teszem le.)

  Egy ideje üldögélek a gép előtt, mivel zárjam le stílusosan eszmefuttatásomat. Egy számomra nagyon kedves idézet jutott eszembe. Talán azért, mert az én életemben régóta csend van, szomorú csend, amit nem akartam észrevenni. És mit lehet kezdeni a csendben? "Táncolj, uram! A zene majd csak megjön valahonnan..."