Kalandos nyaralás-első nap

   Idén újra sikerült eljutnunk a tengerpartra! Több okból kifolyólag életemben először spontán nyaralás volt, ami konkrétan azt jelentette, hogy nem foglaltam szállást, csak úgy nekiindultunk. Na jó, utolsó héten azért kitűztem az első napi célpontot 😃

  A bokasérülésem igazán izgalmassá tette a helyzetet, kérdéses volt, meggyógyul-e időben, de az égiek kegyesek voltak, és legjobb barátom, a kineziológiai tapasz ismét kisegített a bajban. 

  Indulás előtt rövidebb szakaszon teszteltem, így nem féltem a többórás vezetéstől. A határig eseménymentesen haladtunk, aztán szokás szerint (jó, nem mindenben voltam olyan spontán 😃 ) Letenyénél megálltunk tankolni. Ott egy igazán különleges élményben volt részünk. 

  Csak egy autó volt előttünk, de a középkorú férfi végtelen lassúsággal igyekezett odahúzgálni a nyomásmérőt, ami jól érzékelhetően nem ért odáig. Hosszas próbálkozás után feladta. Aztán kiszállt az autóból egy idősebb hölgy, vélhetően az édesanyja, és bevonultak a kútra. Telt-múlt az idő, közben az összes többi sorban autós generációk váltották egymást. Mögém már állt autó (szegény!), így beékelődtem. 

  Végtelennek tűnő idő után királyi méltósággal és lassúsággal visszavonultak az autóhoz. Közben szelíden a kormányba vertem a fejem és kínomban röhögtem. Beszálltak. Már kezdtem fellélegezni, de örömöm korainak bizonyult. A férfi kezében valami papír volt, valószínűleg kért számlát. És végignézhettem, ahogy mérnöki precizitással elkezdi összehajtogatni. Mr Monk elpirult volna szégyenében, én pedig ekkor vesztettem el  végleg a türelmemet, és ráfeküdtem a dudára. 

  Megvan a lajhár a Zootropolisból? Hozta a figurát, ahogy néhány perc alatt fölemelte a fejét, és csodálkozó tekintettel nézett a visszapillantóba. Már tényleg csak 2-3 percet kellett várnunk, hogy önmagához képest fénysebességgel (normális emberhez mérve már csak simán csigalassúsággal) befejezze a papírhajtogatási műveletet, és elinduljon.

  Ezután hiperűrsebességnek tűnt, ahogy normális tempóban megtankoltam, mosdóztunk, ettünk és fellélegezve folytattuk utunkat.

  A határhoz érve jött a szokásos ellenőrzés. Bájos mosolyt villantva a határőrre átadtam a személyiket, majd szép lassan a sorompóhoz hajtottam. Csak nem nyílt! Érdeklődve visszanéztem, mi ez a csigatempó már itt is, erre a következő ablakból hökkent tekintettel derékig kihajoló horvát határőrrel néztem farkasszemet. Kihagytam, na, van ilyen! Tudom, csak velem 😃

  Visszatolattam és méltóságom maradékával felnőttnek álcázva magam átadtam neki a személyiket. Ő nem fogta vissza magát, leplezetlen vigyorgással nézte meg és végre kinyílt az a fránya sorompó! 

  A horvát szakaszon semmi említésre méltó hülyeséget nem csináltam, gyönyörű tájakon át megérkeztünk kiszemelt célpontomra, Sveti Jurajba. Arrogáns magabiztossággal álltam a szálláskereséshez, de hamar lelombozódtam. Több helyről lepattintottak, az utazási irodában a hölgy annyit ígért, talán egy éjszakára tud szerezni, de nem lesz olcsó. Vagányan bementem a helyi étterembe és ott érdeklődtem. Két perc múlva jött egy pasi, akit a tulaj hívott, és mondta, hogy kövessem az autóval. Ennyi, gyerekek, így kell ezt! Az ember beépül a helyiek közé, és máris minden sínen van. 

  Kicsit messze a parttól, de nagyon szép helyen megálltunk. Jött egy kissé barátságtalan öregember, és az...öhm...szálláshoz vezetett. Hogyan tudnám kellő precizitással leírni a felajánlott helyet? Képzeljetek el egy ház alagsorában egy ablaktalan lyukat, benne egy Viktória korabeli kihúzható kanapéval, egy főzőlyukkal...a fürdő megtekintéséig már nem jutottunk el, pedig biztos vagyok benne, hogy egy egész bekezdést szánhatnék rá. Egy pillanatig azt hittem, hogy egy nem túl igényes előtérben vagyunk, és mindjárt tovább vezet az elfogadható szobához, de büszkén megállt.

  "That's all?"-szaladt ki a számon. A fiatal pasi, aki felhozott, már érezte, hogy itt nem lesz üzlet, az öreg pedig arckifejezésemet látva (valahol a döbbenet-hitetlenkedés-undor vonalon mozogva) sértetten horvátul karattyolt neki valamit. Még megkérdeztem, mennyibe kerül, gondoltam, ha fizet érte, talán maradok. 300 kunára taksálta, akkor majdnem a szemébe röhögtem. 

  Eldöntöttem, hogy remek nyaralásunk lesz, így leráztam magamról a szürreális élményt, és egyenesen a tengerparthoz hajtottam, hogy ott heverjem ki az eddigieket. Sveti Juraj egy nagyon édes kis halászfalucska, tündéri stranddal. Azonnal beleszerettem. Sikerült hamar ellazulni és átadtam magam a fürdőzésnek (Figyelmesebb olvasóim talán már felfigyeltek az egyes szám első személyre. Ennek jelentőségét következő bejegyzésemben fejtem ki.)

  Az utazási irodás hölgyet a megbeszélt időpontban hívtam fel. Megvolt a szállás! Hálaimát rebegtem és újra autóba ültünk, hogy átvegyük. Az előző hely után már egy lepukkant, valamennyire tiszta, ám ablakos kis szobával is megelégedtem volna. Amikor megérkeztünk, egy gyönyörű ház előtt várt ránk. Minden tip-top, igényes, a szobánk gyönyörű, az erkélyről meseszép kilátás a tengerre. Túlcsordult a szívem a gyönyörűségtől!

  Átvettük a kulcsot, kifizettem az árát, amit már egyáltalán nem tartottam soknak, és most már végleg ellazulva strandolással és finom vacsorával zártuk a napot. Illetve dehogy, az erkélyen narancslevet szürcsölve! 🍹