Bor, túra, Telihold

   Hosszú kihagyás után ismét elmentem egy szervezett túrára a régóta ismert csapattal. Nos, bátran állíthatom, hogy egy egészen új és különleges élményben volt részem.

  Kora reggeli találkozó után kisbusszal indultunk, hogy meghódítsuk a Polyánát (ez egy hegység Szlovákiában). A sofőr melletti két ülést gyorsan lestoppolták női túratársaim, az utolsó sorban csak a középső hely volt szabad, úgyhogy megvártam a vidám fiúkat, és beültem az ajtó mellé. 

  Hamar világossá vált, a mellettem ülők mitől olyan vidámak. A túlsó oldalon ülő elkezdett borokat előszedni. A harmadik üveg után viccesen érdeklődtem, italdiszkontot kíván-e nyitni Szlovákiában. Nem, egészen más tervük volt. Még nem értünk el az első pihenőig, ami bő órányira volt, de már elfogyott az első üveg. Én már az alkoholgőztől kezdtem rosszul lenni, eldöntöttem, a megállónál beszélek a túravezetővel, hogy állítsa le őket. 

  Nagyhangú úgy döntött, megbontja a második üveget, ekkor világossá vált, hogy ütemterv szerint érkezésig el akarják fogyasztani az összes bort. Hogy az általuk említett négy üveg sörre mikor kerítettek volna sort, sosem derül ki, felvállalva ugyanis, hogy én leszek a hangulatgyilkos, határozottan megkértem őket, hogy az autóban ne igyanak többet. Rendes gyerekek voltak, szót fogadtak. Megijedve, hogy így túl hamar leesik az alkoholszintjük, a negyedórás pihenőben azért még betoltak fél üveg bort.

  Az út további részében bámultam ki az ablakon, és a vidám fiúk emelkedett társalgását élveztem. Nagyhangú az előző barátnőjét kedvesen nárcisztikus szociopatának nevezte, és becsületére legyen mondva, második nekifutásra hibátlanul kimondta ezt a kacifántos kifejezést. Aztán kis idő elteltével Cincin (Nagyhangú kis barátja, akinek felnőtt férfi létére vékonyka hangja volt) belső félelmeit tárta föl. Itt azért meglepődtem, mert Nagyhangúnak voltak kifejezetten jó meglátásai. Istenem, mi lehetne ezekből a fiúkból, ha nem innák el az összes agyukat!

  Majd következett a csúcspont: "Az a jó, hogy mi már tudatosak vagyunk. A mi generációnk." Hát milyen szerencsés vagyok, itt ülök a jövő reménységei, a tudatos ifjak mellett! Gyerekek, ha ez így van, a jövőnek annyi! 😃

  Végre megérkeztünk! Túravezetőnk elmagyarázta, hogy van egy túraútvonal (amire, csendesen jegyzem meg, jelentkeztünk), de az olyan rövid, csak 13 km, van lehetőség egy hosszabb verzióra az 20 km, akkor 6 körül érünk vissza. Kicsit izgultam, mert a nyári bokarándulásom óta ez volt az első túrám, de nem akartam pudingnak tűnni, és a többiek se tiltakoztak.

  Nekivágtunk. A táj szépségében kioldódtak az út során szerzett feszültségek, nem is volt olyan meredek a kaptató, élveztem nagyon. Dél körül értünk fel egy kis házikóig, a túravezetőnk azt mondta, jó tempóban haladunk. Hittünk neki.

  A második kilátóhelyen is időztünk, én ekkor már csendesen számolgattam, hogy a 6 órás visszaérkezés a kisbuszhoz nem annyira reális. Igyekeztem demarkálódni a vidám fiúktól, így az élbolyhoz csatlakoztam. Valójában eléggé szétszóródott a csapat, volt egy enyhén antiszoc fényképészünk, akit időnként láttunk néhány percre, aztán eltűnt. Ott volt az emelkedők szerelmese, neki nem volt elég a túra, elbóklászott jobbra-balra. 

  A túra második felében kettesben kapaszkodtunk Vidorral, aki szinte folyamatosan poénkodott az első szakaszon. Aztán mi beszélgettünk komolyabb témákról is, rendes volt, a kedvemért visszavett a tempójából. 

  És meglett az ajándéka, hogy belehúztunk: mi még világosban értünk fel a következő kilátóhelyig, ahol ráadásul, mivel egy gerincen voltunk, mindkét oldalon csodálatos panoráma nyílt. Még fölkapaszkodtunk a csúcsig, ahol kicsit csalódtam, mert ott a fák elzárták kilátást. Aztán a fiúk (ekkor már az emelkedők szerelmese is csatlakozott hozzánk) gyors tempóra kapcsoltak, hogy még világosban leérjünk a hotelig, ahol ettünk volna, ha nyitva lett volna. 

  Szerencse, hogy egy hadseregnek való kaját vittem, üdvözült mosollyal előszedtem az utolsó szendvicsemet, ettünk, beszélgettünk. Hét körül hívott a túravezető, hogy merre járunk. Jönnek ők is. 

  Ők már sötétben értek le, és így bónuszként kaptunk egy éjszakai túrát is. Előkerültek a fejlámpák, telefonok, és tovább botorkáltunk. Én a hotelnél átestem a mélyponton, de az egyik nő, aki a túra elején még büszkén mesélte, hogy kardiózik, meg így az edzés, meg úgy, kiakadt. Sajnáltam szegényt, fájt mindene, félt a medvéktől, elege volt. A túravezetőnek meg olyan lelkiismeretfurdalása volt, hogy mindenkit cukorral kínált, és Kardiónak felajánlotta, hogy leviszi a hátán.

  A másik kis nő is kész volt, de jött zokszó nélkül. Az emelkedők szerelmesével alkottunk triót, a sötétben amúgy se vágytam száguldozni, úgy voltam vele, maradjunk együtt. Felajánlottam, hogy visszük felváltva a hátizsákját, azzal is legyen könnyebb, de triónk nemes férfitagja végül levitte a betonútig, én csak a túrabotjait vittem egy darabon. 

  Leérve egy nagy mezőn kötöttünk ki, amit bevilágított a Telihold. Olyan gyönyörű volt, hogy feledve fáradtságomat, vigyorogva forogtam körbe. Vidor csokit ígért, ha leérünk, behajtottam rajta. Aztán kaptam kis melegítő párnácskát, kesztyűt, mindenki segített a másiknak, ahol tudott. Akinek volt olyan okos számlálós cucca, közölte, hogy nagyjából 28(!) km-t mentünk. 

  Közben a túravezető leloholt a kisbuszhoz, és feljött vele hozzánk. Nem győzött elnézést kérni (ekkor volt fél 10), becihelődtünk, és irány haza! Én kitúrtam a fényképészt, hogy ne kelljen a vidám fiúk mellé ülnöm, aranyos volt, megengedte. 

  Szerintem ez az a túra, amiről talán minden résztvevő másként nyilatkozna. Én garantáltan nem azt kaptam, amire számítottam, de a rossz kezdés, és dupla táv, és sötétben meredek lejtőn botorkálás ellenére, vagy tán épp ezekkel együtt, nekem egy fantasztikus, felejthetetlen élmény volt.