Voldemort visszatért

 

  Ez a két mondat olyan tisztán és gyönyörűen leírja a jelenlegi helyzetemet, hogy szinte fölösleges folytatnom. Azért megteszem 😀

  Voldemort visszatért. Valójában az én Voldemortom sosem tűnt el teljesen, sötét árnyékként életem része maradt, de úgy éreztem, végre jelentéktelen része. Megszűntek a harcok, a fenyegetések, a támadások. És én naivan azt hittem, végre pontot tehetek sötét történetünk végére.

  Valójában annyi történt, hogy azt tette, amihez a legjobban ért: manipulált. A fiamat. Ellenem. Nagyon jól időzített. Amíg a fiam kicsi volt, és kötődött hozzám, addig erővel akarta elszakítani tőlem. Aztán taktikát váltott. Amikor megkezdődött a természetes leválás, ezt lovagolta meg. Csidi-csudi folyamatos vidámpark volt nála az élet, miközben közöttünk a fiammal jöttek a konfliktusok, ami egészséges családban a kamaszkor részeként normálisan megjelenik. Én igyekeztem határokat szabni, ott mindent szabad volt. Én megköveteltem a tanulást, ott egy álszent "ejnye-bejnye, figyelj oda fiam" után ugyanúgy végig bulizhatta a hétvégét. És közben oltotta ellenem. Fel kellett volna tűnnie. Amikor az idei első komoly vitánk volt és apucihoz szaladt panaszkodni, aki úgy reagált: "Nem értem, anyádnak mi baja van állandóan. Tőlem nyugodtan bármikor elmehetsz." Annyira átlátszó manipuláció volt-nekem. A fiamnak a szabadság ígérete. 

  Aztán egyre ellenségesebb lett velem szívem csücske. Nyugtattam magam: túl leszünk rajta. Egy alkalommal eljött velem kirándulni, de olyan látványosan szenvedett és unatkozott, hogy a fejéhez vágtam, ezért kár volt velem jönnie. Amikor látványosan sírni kezdett, de közben ravaszul kipislogott, hatásos-e a színjáték, elhűltem. Mintha az apját láttam volna. Szembesítettem vele, tagadott. Aztán emelte a tétet, tönkretette a közös nyaralásunkat. Itthon azzal büntettem, hogy a soron következő buliba nem engedtem. Olyan hisztériát én még két évesen se láttam tőle! Először szánalmat igyekezett kelteni, majd agresszióra váltott. Akkor nem tudatosult, miért olyan rémisztően ismerős a jelenet. 

  Éreztem, hogy a kapcsolatunk, amit másfél évtizede végtelen szeretettel ápolok, sötét katarzis felé száguld. Jöttek az újabb és újabb műsorszámok, bármiben megegyeztünk (igyekeztem partnerként leülni vele, és kidolgozni egy mindkettőnk számára elfogadható rendszert), két napon belül felrúgta. Tehetetlen kétségbeesésemben üvöltöttem, és rábasztam az ajtót.

  Aztán jött a gázlángozás. A fiam egy klasszikus nárcisztikus módszert vetett be. Elhitette velem, hogy ő itt egy börtönben él, sehova nem mehet. Üvöltött velem, miért nincs kész az ebéd, miközben ő mondta előző nap, hogy később jön egy órával. Egy világ omlott össze bennem, de még igyekeztem mentegetni: biztos csak rosszul emlékszik,  ő nem olyan, ő az én fiam! Nem, valójában mindkettőnké. És úgy döntött, hogy kipróbálja a sötét oldalt. Jól ment neki.

  Az utolsó veszekedésünknél az arcomba vágta, hogy ő élni akar, és minek legyen velem, ha itt nincs program. Elmentem kirándulni, ő is a dolgára (szegény bebörtönzött gyerek!), és este nagyon nyugodtan elmondtam neki, az, hogy éves szinten két buliba nem mehetett, még nem bezártság, de ő szubjektíven érezheti ezt. Egy valamiben teljesen szabad: bármikor összepakolhat és átköltözhet az apjához. Azt hittem, ha látja, hogy nem kapaszkodom görcsösen, lehiggad. Ehelyett  két nap alatt elintézte, úgy süvített át, mint a gyalogkakukk.

  Omlott már össze az életem, nem is egyszer. Megint jött a jeges nyugalom, a higgadt, gyakorlatias ügyintézés. Még arra is hajlandó voltam, hogy leüljünk hármasban egy nevetséges megbeszélésre, ahol apuci máris ki akarta osztani rám folytatólagosan a rossz zsaru szerepét: "Aztán fiam, tanulni nálam is kell, mert hívom anyádat, és jól leszúr!" Az arcukért megérte a mosolygós reakció: "Ó nem, mostantól TE felelsz azért, hogy tanul Peti, és én leszek a vidám hétvégi anyuka."

  Nos, ha valami életidegen tőlem, az a nemtörődöm, felelőtlen szülő szerepe. Óriási akaraterővel magamra küzdöttem, és megérte. Az első két közös hétvégénken még egy tomboló vad érkezett hozzám, mindent (értsd: MINDENT) bevetett, hogy konfliktusba rántson, de olyan voltam, mint az angolna, kisiklottam az összes provokációs kísérletből. Az én drágám még nem jött rá, hogy mivel az összes manipulatív, gázlángozó stb technikáját az apukájától tanulta, én mindet ismerem 😀. Bárhova mehetett, bármeddig maradhatott, jegyekről egyszer nem beszéltem vele. Nem az én dolgom.  A harmadik hétvégén már majdnem úgy viselkedett, mint egy normális ember! 

  Aztán eljött a Karácsony, és fantasztikus volt megélnem, hogy minden igyekezete ellenére Voldemortnak nem sikerült átállítania kiszemeltjét a sötét oldalra. Azért engem kétszer bekóstolt, de összeharaptam a számat, és nem mondtam el, mit gondolok apuka szánalmas kavarásairól. Nem. A fiam tőlem már mindent hallott, amit az apjáról tudni érdemes, de még a tényeket is kizárta, nehogy meginogjon a kép, amit róla kialakított. Most lehetősége van tapasztalni...és valljuk be, az anyjára ütött, hányan, de hányan óvtak engem is a trógertől, de nekem is a saját káromon kellett tanulnom! 😄

  Zárszóként még annyit: nagyon nehéz megállnom, amikor az apja stílusát, mesterkedéseit fedezem föl a fiamon, hogy ne öntsön el az indulat vele szemben. Ilyenkor  Az éhezők viadalának zseniális mondata ránt vissza a helyes érzelmi állapotba: "Ne felejtsd el, ki az igazi ellenség!" Többé nem teszem.