A szabadság íze

  Már tegnap megszületett bennem a cím, és csak ma tudatosult, hogy milyen nap is van. Azt hiszem, időről időre mindannyiunknak szüksége van egyfajta belső forradalomra. Én szokásomhoz híven drámai díszletet rendeztem magamnak. 

  Már jó ideje éreztem, hogy meg vagyok rekedve, mozdulnék, de nem megy, várom, hogy történjen végre valami, ami kilendít. Erre mondják, vigyázz, mit kívánsz...

  A fiam elköltözése igazi padlófogás volt. Kimozdított, az biztos, elmerültem az érzelmek viharában, miközben tudatosan megélve pszichológiailag abszolút pozitívnak értékeltem az egészet. Már egész jól kezdtem összekapargatni magam, amikor újabb jósló széllökés ért: a működési engedélyem megújítása, ami egyébként egy egyszerű rutin, teljes ügyintézési káosszá nőtt. A felelősség-pingpongban én voltam a labda, egyik térfélen se láttak szívesen, dobtak át a másik hivatalnak. Aztán váratlanul megoldódott az egész. 

  Ezután jött az ÁNTSZ ellenőrzés. Olyan szívesen írnám le részletesen és érzékletesen az élményt, de mivel ebben a szakmában óhajtok még dolgozni, sajnos be kell érnetek egy vidám hasonlattal: képzeljetek el egy kihegyezett és jó szálkásra hagyott karót...szerintem megvan a kép.

  Két nappal később reggel éhgyomorra a gép elé ültem. Hiba volt...vagy nem. Naiv optimizmussal megnyitottam a határozatot. Tipikusan az a helyzet állt elő, amikor az van, ami még nem volt. Éreztem, ahogy az adrenalin löki a végtagjaimba a vért, fújtatva róttam a köröket a szobában, miközben telefonáltam. Aztán olyan gyorsan hoztam döntést, hogy még én is meglepődtem magamon. 

  Itt megosztanék egy érdekes felismerést: az elmúlt években többször azzal bántottam magam, hogy gyáva vagyok, nem kockáztatok. Régebben más voltam. Sokszor megfontolatlan, de bátor. Most értettem meg: felelős egyedülálló anya voltam. Ha velem él a fiam, most sem lépek, maradok fortyogva, de miatta a biztosat választom. Így csak a saját életemmel játszottam.

  Délre megvolt két példányban kinyomtatva a felmondásom a helyiségre. Megjegyzem, azt mondják, a harag rossz tanácsadó. Ezzel valójában egyetértek. A saját életemben viszont most már visszatérő tapasztalat, hogy a "most elég, bassza meg!" csodás változtatások elindítója. Talán azért van így, mert sokáig tudok tűrni, sokszor túl sokáig is, és valamiért nekem szükségem van indulatra a kimoccanáshoz. 

  Azért a hétvégét megadtam magamnak, de belül éreztem, hogy a döntésem végleges. Annak örülök, hogy senkivel nem beszéltem meg, azért még törékeny volt ez a bizonyosság, magamban dédelgettem. 

  És saját bőrömön tapasztalhattam, amit egyébként tudok, hogy amikor az ember jó döntést hoz, az univerzum támogatja. A hitem azért próbára lett téve. Persze azonnal keresni kezdtem az új helyemet. Hétvégén nagyon biztató híreket kaptam, hetykén vártam a hétfőt. Aztán hétfő délelőtt jött az üzenet, hogy mégse jön össze az új hely. Emlékszem, az uszodában olvastam el, és ahogy a parkon át mentem haza, valami régről-mélyről feltörő daccal mondtam magamnak: akkor is felmondok! Meg is tettem, remegő lábakkal és lélekkel. És estére jött az új üzenet: másik megoldást ajánlott fel az én csodálatos kollégám, aminek még jobban is örültem. 

  Aztán még voltak kalandos fordulatok, mégis úgy éreztem, angyalok egyengetik előttem az utat, minden nehézség gyorsan megoldódott. Olyan érzésem volt, mintha velem lenne egy támogató csapat, és néha udvariasan szólna valamelyikük: "Lennél kedves most egyet lépni előre? Lehet róla szó, hogy kivételesen engeded, hogy segítsenek? Megfelelne a legideálisabb megoldás? Intézzük!" Három hét alatt lezártam 22 évet. 

  Közben már indult az új út, és ott is hasonló támogatottságot éreztem. Azért megnyugodtam, van, ami állandó: hivatalos ügyek intézésében továbbra is egy intelligens 5 éves szintjén állok 😀 Végül is csak néhány évtizede vagyok vállalkozó, miért kéne tudnom, mi az a székhely? (Azóta megtanultam, fejlődőképes vagyok.)

  Először Lagertháról akartam képet az írásomhoz, de rájöttem, hogy a mostani helyzetet sokkal inkább a tai chi módszerével oldottam meg. Ez nekem is új.

  Olyan gyorsan történt minden, hogy most én is azt teszem, amit az indiánok: leülök, és megvárom a lelkemet. És élvezem a szabadságot! 😊