Az én utam

   Néhányan tudjátok, hogy életem egyik legnehezebb időszakát élem (nem mintha sok könnyű lett volna eddig...😀 ). Amikor már azt hittem, sikerült mindent megtanulnom, és végeztem a nárcizmus leckéjével, minden eddiginél pokolibb fejezet kezdődött. Most is tart.

  Ami megváltozott, azt egy tegnapi felismerésnek köszönhetem. Amikor a fiam elköltözött az apjához, összeomlott a világom. Szaladtam fűhöz-fához tanácsért, szívtam magamba az infókat. Igyekeztem betartani mindet, amit magam is jónak éreztem, de az áhított változás csak nem következett be. 

  A közelmúltban két drasztikusabb lépésre szántam el magam, és utána még én is megijedtem magamtól. Amióta elköltözött a fiam, úgy viselkedtem vele, mint a hímes tojással, ha volt is kritikai észrevételem, szépen becsomagoltam, nehogy ártsak törékeny kapcsolatunknak. Igyekeztem éreztetni, mennyire szeretem, és számíthat rám. 

  Aztán múlt héten elkövette a sokadik szemét húzását, és bizony kitört belőlem a tomboló démon. De a történetben nem is ez a lényeges. Ha csak kamaszos provokációról lett volna szó, el kéne ismernem, hogy hiba volt erélyesen reagálnom. De az én csemetém bizony az apukától ellesett és sajnos kiválóan elsajátított nárcisztikus gyötrését alkalmazta rajtam. 

  Most nem finomkodtam, megírtam neki tisztán, érthetően, mit művel, szembesítettem vele, milyen "értékek" mentén halad jelenleg, és mindössze annyit jeleztem, ha velem szeretne kapcsolatot tartani, legyen tisztességes. Magasra tehettem a lécet, mert azóta nem jelentkezett.

  Utólag megszeppentem, és igyekeztem elemezni, mennyire helyes egy 16 és fél évesnek nárcisztikus személyiségzavarról írni. Egyrészt semennyire. Másrészt viszont....

  Nekem nagyon súlyos, sok bántással terhelt életem volt. Igazi áldozat típus lettem, és bizony meg is találtak a jóféle tettesek. A saját erőmből kezdtem önismereti utat járni, és több évtized után magamból szültem meg a felismerést, hogy az exem nárcisztikus. És innen visszagombolyítva életemet több héttel később tudatosult, hogy anyám is az. 

  Ezeket a felismeréseket sok újabb követte. A legfontosabb: a bensőm mindig jelezte, mi a helyes, de sajnos túlzottan hallgattam a külvilágra. Anyámmal kapcsolatban két kezem nem elég, hogy megszámoljam, hány helyről hallottam a "ha majd rendbe teszed magad és megbocsátasz anyádnak, varázsütésre megjavul a kapcsolatod vele" bátorítást. Ami egyben ítélet is volt: azért nem jó vele a kapcsolatom, mert velem van baj. Tényleg olyan jó lett volna, ha legalább egy közülük hallott volna a nárcizmusról, ne adj Isten felismeri a leírásból, hogy anyám is az. Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy hallgattam azokra a "segítőkre", akik valójában többet ártottak, mint azok a laikusok, akik annyit mondtak: "lépj tovább, éld az életed!" Persze a gyerekkori traumák feldolgozása nélkül az se sikerülhet, mégis sokkal egészségesebb hozzáállás. 

  Annyira igyekeztem a fiunk érdekében a volt férjemmel valamennyire normális kapcsolatot tartani, de eredménytelenül. És amikor elmentem erőszakmentes kommunikáció tanfolyamra, a végén a teremben ülő szuperanyák nekem estek, hogy "ő a gyerek apja, a gyerek érdekében tessék tovább igyekezni". Rájuk nem tudok haragudni, mert ők laikusok. Nekik nem kötelező tudni, hogy egy valódi nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő emberrel lehetetlen minden normális kommunikáció és kapcsolat. Hogy az egyetlen eredményes hozzáállás megszüntetni, vagy ha az nem lehetséges (ld. közös kiskorú), minimálisra csökkenteni a kapcsolatot. 

  Ültem tegnap, és arra gondoltam: ha most jönne valaki és felajánlaná, hogy visszamegy 16 éves koromba, és elmondja, hogy mi a valóság anyámmal kapcsolatban, megcsókolnám a kezét. Fogalmam sincs, hogy 16 évesen mennyit fogtam volna föl az egészből, de ismerve magamat, aki mindennek utánajár, mert meg akarja érteni, a húszas éveim elejére már sokat gyógyultam volna, és kaptam volna esélyt egy boldog, kiegyensúlyozott életre. Valószínűleg pszichológus lennék, és Bánki Györggyel közösen írnánk könyvet a nárcizmusról 😀

  Én most megadtam ezt az információt a fiamnak. Nagyon okos, értelmes gyerek (én fiam!). És tudatosan ellökheti magától az egészet (valószínűleg ezt tette), de a kis agyába hátul már befészkelte magát az infó. Lehet, hogy csak jobban felfigyel majd fals helyzetekre, reakciókra. Lehet, hogy fellök neki egy cikket a mittudoménmitnéznekamaifiatalok, és beleolvas. Beszélgethet értelmesebb barátaival. Bármi lehet. Ő megkapja a boldog, teljes élet lehetőségét. Most már rajta múlik. 

  Érdekességképp: miután szembe menve a segítők hadával végleg megszakítottam a kapcsolatot anyámmal, sorra jöttek elém cikkek, amik megerősítettek döntésem helyességében. Miután önerőből felfedeztem, mi is az a nárcisztikus személyiségzavar, és életem mely szereplői szenvednek benne, elkezdtek ömleni az írások erről a témáról, most már az is tud mindent, aki nem akar. Lehet, hogy én szeretem a nehezebb utat választani 😀

  Mielőtt valaki úgy érezné, írásom lényege, hogy mindenki hülye, én tudom csak, mi a helyes (bár egy nárcizmusról szóló írásban ez zseniális zárszó lenne 😁 ), szeretném hangsúlyozni: mindenkinek hálás vagyok, aki mellettem áll, és a meglátásaival segít. Amit nem szabad elfelejtenem: én sajnos nem átlagos elvált anyaként küzdök egy átlagosan elviselhetetlen kamasszal. Ami ilyen esetben tökéletes hozzáállás, nálunk nem feltétlenül, vagy nem pont úgy válik be. Nem hunyhatok szemet afölött, hogy egy szélsőségesen beteg családrendszerben mozgok, hogy én nem számíthatok még részben sem egészséges működésre, hozzáállásra. 

  Megint megnyertem magamnak a nehezítést. De Barney Stinson szavaival élve: "Vállalom a kihívást!" 😉

  És szeretném hinni, hogy előbb-utóbb olyan jól kezelem a helyzetet, mint a képen hősünk...