Pókasszony átka

                                                                 A puzzle összeáll

  Tegnap meglátogatott a fiam. Nyár elején szakította meg velem a kapcsolatot, és hagytam, hadd tombolja ki magát, én sem zaklattam. Szeptember elején írtam rá először, és múlt vasárnap újra próbálkoztam. Mély levegőt vettem, és megkérdeztem, van-e kedve találkozni. Barátnőm bölcs javaslatára semleges helyet ajánlottam, de ő rögtön reagált, hogy hétfő reggel fel tud jönni. Madarat lehetett velem fogatni!

  A tavaszi akcióival ellentétben most tartotta a szavát, és tényleg eljött. Átölelt, amire több, mint egy éve nem volt példa. Teával kínáltam, beszélgettünk, már kezdett giccsesen szép lenni a helyzet. Remek időzítéssel ekkor mondott be egy olyan dolgot, ami az apjára rendkívül jellemző (becsapni és meglopni másokat). Borzadva láttam a szemében azt a sunyi örömöt, ahogy mondta, úgysem lesz következménye annak, amit művelt. 

  Elmenőben mondta, hogy az iskolatáskáját a nagyanyjánál hagyta. Ennek akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget, pedig a puzzle egyik legfontosabb darabja volt. Mindössze meghökkentem, mert az apjától hozzám jövet kerülő odamenni. 

  Miután elment, csak akkor fedeztem fel az "ajándékát". Annyira szánalmas és szégyenletes, amit csinált, hogy le sem írom. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor nővérem macskája bosszúból a nappali közepére szart. Ekkor még tartottam magam. Az összeomlás ma reggel jött. Fölkelni se bírtam, én, aki hatkor páros lábbal ugrom ki az ágyból. Akkor még nem tudtam, hogy a baljós anyós sötét energiái értek el. 

  Nagyon nehezen összeszedtem magam. Mára szezonnyitó kirándulást terveztem, de ezt a tervet gyorsan elengedtem. Viszont nagyon erősen éreztem, hogy el kell mennem Gödöllőről. Már nagyon késő volt, de dacosan a Balaton felé vettem az irányt. És olyan csodálatos felismerésözönben és gyógyulásban volt részem, hogy az maga a csoda! Ha hegyek, nekem a Mátra gyógyítja legerősebben a szívemet. De a Balaton vize olyan szépen, lágyan oldotta belőlem a már-már elviselhetetlen kínt, tényleg úgy érzem, hogy az életemet köszönhetem neki 💚

  A víz jó hideg volt, de legalább tempósan, erőből úsztam. Az első bemenetel után kicsivel rosszabbul lettem. Akkor már nem érdekelt, engedtem ki magamból a fájdalmat, bánatot, sötét energiát, mindent. És ekkor jött a fordulat! Már nem zárkóztam el a tegnapi szörnyű élménytől, és jutalmul kezdtem tisztábban látni.

  Beugrott, amikor még mentek a balhék a kettes számú idiótával, precízen meg tudtam mondani, mikor jött az anyjától, és mikor bármilyen egyéb helyről. Ő egy paraszt, de ha máshonnan jött, teljesen elviselhető mértékben volt az. Ha a mamától, olyan eleven gyűlölettel fordult felém, valósággal fröcsögött. És ezután jutott eszembe: Petinek kötelezően le kellett jelentkezni a mamánál, mielőtt és miután nálam járt. Hogy megkapja a kellő mértékű agymosást, nehogy a velem töltött idő kizökkentse az ellenségességből. 

  Így már érthető volt, amit művelt. Ez annyira nem rá jellemző és méltatlan hozzá. Anyóspajtás viszont valóban egy átlagos macska szellemi színvonalát súrolja alulról, valószínűleg az ő tippje volt. Ezután a felismerés után az égiek kicsit megkegyelmeztek. A második úszás után már mosolyogni tudtam, a harmadik után egyenesen vidám lettem. A naplemente pedig olyan varázslatosan gyönyörű volt, simogatta a lelkemet.

  Hazafele az autóban folytatódott szellemi kiképzésem. Amikor tegnap a végtelen fájdalom és harag gyötrelmében vergődtem, eszembe jutott egy gonosz kérdés: Peti vajon mikor ajándékozta a tökeit a mamának? Valójában ez egy nagyon fontos kérdés. Abban a beteg családban ugyanis a férfiak rituálisan lemondanak a férfiasságukról a mama javára. Kezdve a papával, aki közel fél évszázada él így. Aztán apa, aki születésétől fogva. És a fiam engedelmesen beállt a kasztrált férfiak sorába. 

  Nem értek az okkultizmushoz, de ekkor egy újabb kérdés buggyant fel belőlem. A baljós anyós, aki IQ mínusz, hogyan képes úgy irányítani a sötét energiákat, mint egy jól képzett fekete mágus? Szinte azonnal hallottam a választ: ő jó eszköz. Kirázott a hideg, bármit is jelentsen ez. 

  Égi segítőim úgy érezték, bírom még, jött a folytatás. Saját gyógyulásom érdekében nagyon beleástam magam a családi energetikába. Nálunk anyai ágon jött egy hihetetlenül sötét családi karma (vagy tudományosan: transzgenerációs trauma). Amennyire erőmből telt, tisztítottam, oldottam, törtem, már mindent is csináltam, hogy a fiamnak jobb sorsa legyen. Közben még saját magamat is megdöbbentő, már-már vadállati erővel védtem a beteg, nárcisztikus apjától (mert akkor még nem láttam tisztán, ki az igazi ellenség). Valójában nem hibáztam, amit én sose kaptam meg édesapámtól, aki csupaszív, jólelkű ember volt, de sajnos lelkileg gyenge, ő egyszer sem védett meg minket a nővéremmel anyánktól, én megtettem, kiálltam a fiamért.

  Tovább is van (mire nem elég egy másfél órás vezetés! 😃)! Iszonytató, a maga nemében mégis lenyűgöző: bár a fiam a kasztrált férfiak közé állt, a traumát mégis anyai vonalról kapta valójában. Nem egyenes ágon, tőlem, hanem áttételesen, az apai nagyanyjától. Végtelenül elkeseredtem: minek védtem, óvtam, amitől (és akitől) csak tudtam, ha most önként beállt a sorba? 

  És hazaérkezés után kaptam meg a habot a szellemi tortácskámra 😊 Mi van akkor, ha ő abban a családban vállalt olyan feladatot, mint én az enyémben? Mi van, ha az ő dolga ott megtörni a beteg mintát? Én kis hősöm! Hogyan is védhetném meg attól, amit neki át kell élnie, amit meg kell oldania? Azt teszem, ami egy anyának a legnehezebb: háttérbe vonulok, és szurkolok neki teljes szívemből, hogy teljesítse, amire született. És addig is komolyabban veszem a Sötét Varázslatok Kivédése tárgyat 😃

  Óvjanak az angyalok, kincsem! 💗