Csikóhal az uszodában

  Ma egészen rendkívüli élményben volt részem. Már több, mint egy éve járok aquajogging órára. A sérült térdeim miatt kezdtem el, úgy terveztem, 1-2 hónapig megyek, amíg megerősödnek, de annyira megszerettem a tanárnőt, a többieket, és éreztem, hogy ez az úszástól merőben eltérő mozgásforma  nagyon jót tesz, hogy tartósan ott ragadtam. 

  Én imádom a vizet, de nagyon nehéz volt megszoknom, hogy lábakon és hasamon viselt ellenállásokkal mozogjak. A vízi súlyzókkal ellenben hamar jó barátságba kerültem. 

  A nyár mindenkinek jövés-menéssel, üdüléssel telt, több órát kihagytunk. Most, hogy kezdtünk belerázódni az új "tanévbe" 😃 , a tanárnő újítással lepett meg. Biztos van valami normális neve azoknak a hajlítható szivacs rudaknak, amiket hozott, én magamban hernyónak kezdtem el becézni őket. 

  Nekem eleve nehéz volt megszokni önálló életre kelt hernyómat, de lelkesen igyekeztem betörni. Már egész jól összehangolódtunk, amikor a tanárnő kiadta a következő feladatot: vegyük a lábaink közé a rudat, ami előre hajlik, azt egyik kezünkkel fogjuk meg, mint egy mikrofont, és páros lábbal haladjunk a vízben, kvázi, mintha lovagolnánk. Azonnal derültség fogadta a gyakorlatot. Persze nem bírtam magammal, először a szabad kezemet fölemelve és lendületesen mozgatva biztattam a többieket, mit tegyenek, ha nem elég gyors a lovuk, tudjátok, mint a westernfilmekben. Aztán előadtam egy rövid imprót a Gangnam style-ból.

  Miután kiszórakoztam magam, mély átéléssel haladtam, előre törve és eltávolodva a többiektől (mert a vidámkodás mellett a versenyszellem mindig bennem van). Ekkor akadt össze a tekintetem a két úszómesterrel, akiknek egyszerre hökkent és derült arckifejezése hirtelen ráébresztett, hogy nézhetek ki külső szemlélő számára. Enyhén elvörösödve, de öntudatosan haladtam tovább, néha elfordultam röhögni egyet magamon, kínosan kerültem az újabb szemkontaktust, és vadul vártam, hogy elérjem végre a falat.

  Amikor megkönnyebbülve visszafordultam, zord elégtétellel töltött el, hogy a többiek úgy követnek, mint egy szexuálisan túlfűtött csikóhal raj. Ezután még néhány kört a rudacskáinkkal összefonódva, de kevésbé látványosan tettünk, majd lecseréltük őket a megszokott súlyzókra. 

  Már-már kezdett volna "ellaposodni" az óra (vagyis a szokásos vidámság lengte be), de az én drága, huncut tanárnőm ismét feldobta a hangulatomat. Az egyik legnehezebb feladat után már rutinszerűen ugyanaz a gyakorlat szokott következni, amit magamban "lebegő tavirózsának" kereszteltem. A térdeink alá helyezett súlyzókkal  mellúszást imitáló kartempóval haladunk, tényleg nagyon kellemes, pihentető gyakorlat. Ahogy elhaladtam mellette, a tanárnő hanyagul odavetette: "Ha nehezíteni szeretnél, tárogathatod közben a combjaidat." Először erényesen annyit feleltem, hogy nem szeretnék nehezíteni, aztán úgy gondoltam, nekem már úgyis mindegy, ráadásul ez legalább nem néz ki olyan röhejesen, úgyhogy azért is buján tárogattam! 😃 (Amúgy tényleg nehezebb, nagyon ügyelni kell az egyensúlyra, csak mondom.)

  Hab a tortán, hogy mellettünk az egyik katolikus iskola ártatlan kisdedeinek volt úszásoktatás. Elképzeltem, ahogy egyikük elmeséli, mit látott aznap az uszodában. Szerintem még most is szegény, eltévelyedett aquajoggingosok lelki üdvéért imádkoznak...😄