Szlovénia, tündérföld és diópálinka

1.nap

   Mesés utazáson vettem részt a közelmúltban a Rolitúra szervezésében. Írásaimban nem szoktam konkrétumokat közölni, de ők megérdemlik a dicséretet. Sok útjukon vettem már részt, rengeteg szép helyre eljutottam.

  Most valahogy az égiek is összerakták: jó volt az idő, klassz a társaság, szuper a túravezető. Egyedül vágtam neki, bíztam benne, hogy megint leghátulra ültetnek a buszban. Tudjátok, ott van esély, ha jobbra hülye ül, még balra fordulhatsz 😃 Most nem így volt: sofőr mögött a 9.sor...ajjaj! Remegő lábakkal közeledtem, de félelmem alaptalan volt: egy nagyon aranyos kis nő mellé kerültem, akivel tudtunk beszélgetni, de jó utastárs módjára hallgatni is tudott. Annyira megkedveltem, hogy az egyik pihenőben odasomfordáltam a túravezetőhöz, kérve, hogy vele rakjon egy szobába. 

  Mögöttem egy pár ült, indulás után nem sokkal megéreztem a pálinka szolid illatát. Na remek, majd itt alkoholizálás folyik! Akkor még nem tudtam, mit hoz a jövő számomra...

  A határnál sokat kellett várni, utána dugó volt...és a túravezető bemondta a számomra rémisztő és elfogadhatatlan hírt: annyit csúsztunk, hogy az aznapra tervezett szurdok túra elmarad, csak a Bledi-tó fér bele. Elkezdtem félhangosan motyogni, hogy én főleg emiatt (és a másik szurdok miatt) jöttem. A mögöttem ülők tovább fájdították a szívemet: ők már voltak itt, és ez a legszebb. Ami elmarad. Aztán a másik oldalról is becsatlakoztak néhányan. És akkor elkapott valami különös szenvedély! Tudjátok, van az a mondás, hogy ha úgy érzed, valakinek tenni kéne valamit, lehetnél te az a valaki. Én általában nem ilyen vagyok, inkább becsatlakozom mások kezdeményezésébe. 

  De ez a szurdok mágikusan vonzott! Kértem a többieket, hogy álljanak mellém és előre kiabáltam Petrának, a túravezetőnek, hogy beszélni szeretnék vele. Nagyon nem akart, tudta ő, hogy mit akarok. Aztán csak hátrajött. Nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy nincs mit tenni. Finoman tovább győzködtem, mondtam, itt sokan beáldoznánk a városnézést a szurdok kedvéért. Csak annyit ígérjen, hogy gondolkozik. A többiek is megtámogatták rendesen a kérésemet. Mi lettünk a bátor hátsó blokk. 

  Aztán a busz első feléből is akadtak jelentkezők, már rendes kis mozgalom indult. És itt jön az a rész, amiért még mélyebben szívembe zártam Petrát és az egész Rolitúrás csapatot: ilyenkor a túravezető dönt. Övé a felelősség, de övé az utolsó szó joga is. És a kedvünkért minden követ megmozgatott, hogy valahogy beszorítsa a vágyunkat a programba. 

  A tó gyönyörű volt, enyhített a csalódottságomon. Még a várnál bóklásztam, amikor odaért a csapatból egy pár, és odaszóltak, hogy maradjak már. Gondoltam, szeretnének fényképet, már raktam is le a hátizsákomat. Meglepetésemre a férfi 3 kis poharat varázsolt elő és egy üveget barnás színű folyadékkal. Diópálinka! Azonnal szabadkoztam, hogy én nem bírom a pálinkát, de győzködtek, hogy ez más. Gyerekek, tényleg más! Én, aki nagyon ritkán iszom alkoholt, töményet pedig gyakorlatilag soha, a diópálinka elkötelezett híve lettem!

  Felvidámodva indultam lefelé. Közben a barátnőm egy teljesen más csapattal ugyanide érkezett, elkezdtük egymást keresni. Megvolt a nagy összetalálka, aztán mindenki ment tovább. Van ezen a tavon egy sziget, a szigeten egy templom, a templomban egy harang, és a harangnak egy legendája. No, emiatt nagyon fontossá vált számomra eljutni oda. Szerencsém volt, pont indult egy hajó. Ráadásul egy magyar pár is beült, nagyon jó fejek voltak, végig beszélgettünk. 

  Érkezés után körbejártam a mini szigetet, és dobogó szívvel léptem a templomba, ami ráadásul egy esküvő miatt fel volt díszítve. Áhítattal közeledtem a harangkötélhez, és finoman meghúztam. Semmi. Kicsit bátrabban. Néma csend. Kezdtem pánikba esni: hát komolyan nem válaszol? Teljes súlyommal nekifeszültem. Na akkor úgy elkezdett szólni, nem háromszor, de legalább kilencszer! Nem baj, az a biztos. 

  Még épp időben értem vissza a szigetről, már mentünk is elfoglalni a szállásunkat. Egy nagyon édes kis falucskában apartmanokban szállásoltak el. Az ülésrend szerint nyolcan kerültünk egy apartmanba, emeletenként négyen. És megint oltári szerencsém volt! A mögöttem ülő pasi olyan hangulatot tudott csinálni, hogy az eszméletlen. Vacsorázni egy közeli étteremben tudtunk. Hatan az apartmanból egy asztalhoz ültünk. Komolyan mondom, én vidám alkat vagyok, de ennyit egyhuzamban évek óta nem nevettem! A két fiú lökte a poénokat, mi lányok be-beszálltunk. Aztán diópálinkával zártuk a napot.

2.nap

  Mind ismerjük azokat a nehezen induló reggeleket, amikor igyekszünk lelket verni magunkba. Sok volt a program, így 8-kor már indultunk. Negyed hétkor félálomban botorkáltam ki a konyhába-és 2 perc múlva már röhögtem. Tibi is fent volt, hátsó buszos szomszédom. Az apartman lelke. Igazi kincs egy ilyen utastárs. 

  Aznapi első utunk a Postojnai cseppkőbarlangba vezetett. Én amúgy nem rajongok a barlangokért, de ez igazi mesevilág volt. Kisvonattal indultunk és az is vitt vissza, közben sétálva nézhettük meg a barlang csodáit. Mindenki kapott egy kis kütyüt, hogy saját nyelvén hallgathassa az infókat. Jó lett volna, ha hamarabb rájövök, hogy az 1-es után meg kell nyomni a 2-t. Így háromszor hallgattam meg, hogy ne merjek kihajolni a vonatból, ne nyújtogassam a kezem, és különben is. Aztán valaki szólt, és végre megtudtam valami érdekeset is. 

Akinek az jut eszébe, hogy ez egy fallikus szimbólum...hát így járt!

  Utána a Predjama-várban folytattuk napunkat. Na, a várakat amúgy is szeretem, de ez egészen különleges élmény volt. Itt is megkaptuk személyi idegenvezető eszközünket, most már rutinosan kezeltem. Közben vadul izgultam, Petra ugyanis mondta, hogy a várlátogatás végéig vár visszajelzésre, ha nem kap, el kell végleg engednünk a Vintgar-szurdokot. 

  Beszálltunk a buszba és meghallottuk Petra édes hangját: "Jó hírem van..." Azért ért a hangulat fokozásához. Hatásszünet után bemondta, hogy sikerült! Megyünk a Vintgar-szurdokba másnap! Így aznap elmaradt Ljubljana meglátogatása, amit személy szerint cseppet se bántam, és helyette a Mostnica-szurdokba mentünk.

  Erre nincsenek szavaim.

    Kis diópálinkás triónk (végtelenül hálás voltam, hogy bevettek a csapatba) koccintott a szurdok tiszteletére, aztán a pasi, mint egy kerge zerge, lerohangált a patakhoz. Én meg persze lelkes kölyökkutyaként követtem. És ott zártam a szívembe a szelfis lányokat. Hárman voltak, mind gyönyörű, és valójában inkább egymást fényképezték. Irigyeltem őket, olyan jó kis pózokat találtak ki. Én vagy széttárom a karjaimat, vagy csípőre teszem a kezem, ennyi a repertoár. Egyikük engem is elkezdett fotózni, és a végén átküldte a képeket. 

  Nagyon fáradtan és végtelenül boldogan vonszoltam vissza magamat a buszhoz. Utolsó kihívásként még el kellett sétálni az étteremhez. Odaérve úgy akartam helyezkedni, hogy hamarabb jussunk kajához, de a többiek pudingok voltak, ugyanoda ültünk. Szerencsére így is jóval hamarabb kaptuk meg a vacsit, mint előző nap. A hangulatra pedig most sem volt panasz. 

3.nap

  Hát ez is eljött, túránk utolsó napja. A programváltozás miatt reggel mentünk a Bohinji-tóhoz. 

Nem bántam, én már lélekben a szurdokban lépkedtem. Azt nem gondoltam, hogy előtte még nem egy, hanem két lélegzetelállítóan szép helyre megyünk. Az első Vogel volt. Még elég ködös volt az időjárás, Petra mondta, hogy tudunk nézni kamerás képet, és dönthet a társaság, föl akar-e menni. Ha akár egy ember úgy dönt, ő fölmegy vele. Magamban felsóhajtottam: lehet, most lesz vége néhány bimbózó barátságnak, de én mindenképp fölmegyek, ha már itt vagyok! Szerencsére kezdett tisztulni az ég, és a csoport nagy része följött. 

Szerintem megérte... Döbbenetes élmény volt. Ahogy elindult a felvonó, egyre sűrűbb ködbe kerültünk. Mellettem egyik idősebb utastársam mondogatta is, hogy ebből nem lesz így semmi, alig lehet már látni. Én persze szokásos optimizmusommal erősködtem, hogy feljebb jobb lesz. De arra a káprázatos élményre, ahogy a ködből egy szempillantás alatt szikrázó napsütésbe kerültünk, én sem számítottam! Egészen új értelmet nyert, hogy "felhők felett mindig kék az ég". Vad fotózkodás után én még ittam egy csúcs-cappucinót, aztán elindultunk lefele.

  Még az élmény hatása alatt álltam, amikor a Száva vízesés következett. Kicsit kaptatós volt odajutni, remekül összekapcsoltam a fényképezést egy kis szuszogással. Sajnos úgy volt kialakítva, hogy a fényképezéshez sorba kellett állni, mert csak egy pici hely volt. Nem szeretem az ilyet, általában kapkodok, hogy ne tartsak fel senkit. Most viszont (ebben a szlovén hegyi levegőben lehet valami!) végtelen nyugalommal szelfizgettem, megkértem másokat, hogy fotózzanak le. Utána egyik utastársam be is szólt: "Már azt vártam, hogy le is zuhanyozol." 😃 Nem érdekelt, ez az én napom volt! 

Itt a látszat ellenére nem arra készülök, hogy levessem magam a mélybe csupán nagyon csúszós volt a talaj.

  És...és...és...igen! Eljött a várva várt pillanat: a Vintgar-szurdokhoz indultunk. Van úgy, hogy valamit annyira, de annyira vársz, aztán csalódsz. Na ez nem az volt! Azt valóban nehéz lenne megmondani, melyik szurdok szebb, mert mindkettő gyönyörű. Itt már indulás előtt elfogyasztottuk tradícionális italunkat. Én nagyon hamar leszakadtam, a szurdok nem hosszú, és több, mint egy órát kaptunk rá, eldöntöttem, én kimaxolom az élményt. 

 Rengeteget fényképeztem, volt, hogy csak álltam, és szívtam be a látványt, átengedtem magamon a víz zubogó hangját. Ez is egy igazi spirituális élmény volt. 

  Büszke vagyok magamra, sikerült utolsónak átérnem, szerencsére még nem késtem. Záró fényképezés után egy rövid sétával értünk vissza a buszhoz. Nem nagyon akartam felszállni... 

  Ide még visszajövök. Ennyi.